Nincs 56-os irodalom! Nem született regény a forradalomról… - hallani tájékozatlan olvasóktól, rosszul tájékoztatott politikusoktól, tudatosan félretájékoztató irodalmároktól. Mert, eme állítással ellentétben, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc a megtorlás évtizedei s az azóta töretlen elhallgatás ellenére igenis megjelenik az irodalomban! Elsősorban a költészet tudta eddig nagy erővel érzékeltetni, fölmutatni, megjeleníteni… a Forradalom hangulatát, leglényegét. És Ötvenhat előzményeit, érzékeltetni, mitől vadult meg ennyire a nép, mi lökte a milliókat az utcára, mekkora elkeseredés kellett ÖTVENHAThoz.

Ötvenhat előzményeiről, az 1944/45-től addig történtekről valóban nem túl sok magyar szépirodalmi mű szól. Nem túl sok, de épp elég! Csak ismernünk kellene őket. Mert a tudatos elhallgatás, jól szervezett és mindenre kiterjedő elnyomás ellenére született annyi magyar költemény, elbeszélés, kisregény és regény, hogy gyermekeink, unokáink megtudják, mi történt velünk… Nagyszüleikkel, szüleikkel. A magyar nemzettel.

Nem túl sok, az is elsüllyesztve, mert az emlékezni nem szerető, a hatalmat 1990 után ismét megragadó álbaloldal mindent megtesz e művek semlegesítéséért: jól fizetett irodalmáraik elhallgatják, feledésre ítélik, semmibe veszik, az irodalomtörténetből is kiemelik/kitiltják a nekik nem tetsző, őket nem igazoló, a vörös zsarnokságról tisztán, érthetően az igazságot fölmutató alkotásokat. Márai Sándor és Wass Albert az úgynevezett rendszerváltozásig gyakorlatilag ismeretlen volt a magyar olvasóközönség előtt, hogy azóta diadalmenetté váljon műveik hazai s külhoni megjelentetése! A diadalmenet nem az őket elhallgató, semmibe vevő vezető irodalmi körök működését dicséri, éppen ellenkezőleg: Wass (valószínű) főműve, A funtineli boszorkány című nagyregénye (két másik műve mellett) úgy került be a minapi Nagy Könyv nevű – amúgy elég cirkuszi – vetélkedő legismertebb, legkedveltebb, legtöbbre tartott magyar könyvei közé, hogy az igen tisztelt szakma egy szót nem ejt róla (róluk) tankönyvben, irodalomtörténetben. Azaz az irodalmárok minden igyekezete ellenére talált rá a magyar olvasó arra a regényre, amely a 20. század második felének tán legjelentősebb magyar nagyepikai műve - az olvasók százezrei, meg a magunkfajta, igaz, nem túl nagy, ám gyarapodó számú tollforgatók szerint. (A Nagy Könyv viadal 25. helyezettje lett A funtineli…, 32: Adjátok vissza a hegyeimet!, 68: Kard és kasza.)

Az előzményeket, a forradalmat kiváltó okokat a legpontosabban, legteljesebben, már-már verses epikai műként Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye veszi sorra. A nagy mű a legsötétebb elnyomás, a legaljasabb honi vörös önkényuralomcsúcspontja táján, 1950-ben íródott, s 1956-ban, a forradalom napjaiban jelenhetett meg az Irodalmi Újságban. A pesti hetilapban nem akármilyen írások társaságában láthatott napvilágot, s a lap majd minden sora kiáltás a szabad Magyarországért.

Az ’előzményekről’ a nagyok közül például Illyés fiókmélybe rejtett Mondata, a kicsik – kevéssé ismertek, a leginkább elhallgatottak – közül például Garai István, akinek 1948-as Mesekirály című békéscsabai verseskötete a rémuralom bíróságának két év börtönt ért. Ez a Garai a bontakozó önkényt és a felföldi szülőhazáját újra megszálló csehek és szlovákok emberiség – és emberiesség - elleni bűntetteit leleplező csokornyi költeményéért jutalmaztatott a szegedi Csillagban eltöltendő évekkel. Derékba törve egy tanárember és családja életét, megakasztva az induló költő pályáját a pálya elején. Garai e pár – az irodalomból örökre (?) kitiltott - verse nem lángelmei mű, de aki (gyanútlan utódként) elolvassa őket, megérez valamit abból, ami 1956-ban az utcára kergette az embereket. ’56-ban, amikor már elszakadt a cérna, tovább nem lehetett tűrni.

Illyés Egy mondata kitiltatott könyveinkből, hogy 1989/90 lázas napjaiban rendre megjelenjen az anyaországi és a határon túl élő magyarság újjászülető sajtójában: a szabadulást ígérő új demokrácia forradalmi lelkesedéssel induló lapjai tucatszám tették címlapjukra az Egy mondat a zsarnokságról című káprázatos művet! E lapokban kimondhattuk végre: elég volt.

ELÉG VOLT! Tán ez fejezte ki a legjobban ötvenhat hangulatát. Elég az elnyomásból, kiszipolyozásunkból, megalázásunkból, nemzeti hagyományaink sárba tiprásából. Elég!

Ezt fogalmazódik meg ’56 verseiben.

Benjámin László Elesettek című költeménye is az Irodalmi Újság november 2-i számában látott napvilágot, Dutka Ákos Ember és magyar című költeménye több lapban megjelent. Jobbágy Károly izgatott versekkel fejezte ki együttérzését és egyetértését a forradalommal (Felkelt a nép…, A rádió mellett). Kiss Dénes is megszenvedett Velünk, vagy ellenünk című művéért. Kónya Lajos A magyarokhoz című költeményében így ír:

…Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!..

A kolozsvári egyetemista Lászlóffy Aladár ’véletlen’ Pesten időzve éli át a nemzeti forradalmat, s tör ki belőle Vasárnap hajnal című művében:

Most tankok tördelték ki a körúton a fákat.

Jó, ne legyenek fáink. Jók lesznek a barikádnak.

Nekimentek tankkal, omlott a kő, a háznak.

Jó, nem lesznek házaink. Jók lesznek barikádnak.

A feldőlt villamosok közé ágyúkat ásnak.

Jó, nem lesznek utcáink! Jók lesznek barikádnak.

Páncéltörővel esnek neki a babaágynak.

Golyósorozatok a testünkből lerágnak.

Jó, nem lesznek testeink. Jók lesznek barikádnak.

Mind barikádok leszünk rom-földünk szíve elé

S majd kaszás csontvázak állnak ránk

s védnek, vágnak… (Budapest, 1956. november 4-15.)

A forradalom idején itthon születő költeményekkel egy időben a nyugatra szakadt magyarság írói is megszólaltak, e munkák közül a legkiemelkedőbb s legismertebb Márai Sándor Mennyből az angyal című hátborzongató költeménye, amely az eltiport Magyar Forradalom fájdalmas fölmagasztalása.

Az elbeszélők közül is sokan megszólaltak a forradalom napjaiban, valamennyi tanulságos olvasmány, több (rövid) írásuk pedig máig hatóan adja vissza Ötvenhat lényegét. Ilyen például Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Féja Géza A Duna völgyében csoda történt című jegyzete, a békéscsabai rádióban hangzott el, s lapban is megjelent, amely így zárult: Ide, magyarok! Tamási Áron többször is jelentkezett mondandójával, talán legszebb ötvenhatos írása a Magyar fohász. Örkény István, azon álmélkodva, hogy székesfővárosunk, az ő sokszor ócsárolt szülőhelye milyen hősiesen szembeszáll a zsarnoksággal, Fohász Budapestért című jegyzetét teszi közzé. Ebben Örkény így ír: …légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Déry Tibor írószövetségi fölszólalásából idézünk: Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el…

E röpke szemle tán kellőképp bizonyítja, mennyire nem számított, kit tartanak jobboldalinak, kit vesznek baloldali-számba! Magyarok voltunk valamennyien, magyarok és demokraták, magyarok és szabadságpártiak. Magyarok.

Buda Ferenc börtönbe került ötvenhatos költeményei miatt – ezek közt pl. 1956

Töredék, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó 2006-os kötetében, a Túl a falonban. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse 1956 egyik leggyújtóbb hangú költeménye, akkor és azóta jó néhányszor megjelent – 2001-ben ezen a címen adták közre az 1956-os forradalom verseiből és gúnyirataiból válogató kötetet.

’Ugyanezt’ ábrázolják a később születő – irodalmárék és tejtestvér politikustársaik szerint nem létező – művek.

A két kaposvári író, Csernák Árpád és Gerencsér Zsolt közösen írt regénye, a Felnőtté tiporva (Pomáz, Kráter Műhely, 2003) a legfiatalabb hősi halott ötvenhatos forradalmároknak – köztük a szinte gyermekként kivégzett Mansfeld Péternek – állít emléket.

Balogh Elemér – a Csíksomlyói passió című, a Nemzeti Színházban förgeteges sikert arató darab szerzője – 2006-ban a forradalom ötvenedik évfordulójára a Német László Társaság által meghirdetett regénypályázat késztetésére írta meg a maga élményeit. A tanár című – kiadás előtt álló – regény azoknak a valóban lánglelkű, tiszta szívű, rendíthetetlenül nemzeti, demokrata, humanista szellemiségű magyar értelmiségieknek az alakját idézi meg, akik a végsőkig kiszipolyozott, megalázott nemzet hívásának engedve falujuk, városuk, megyéjük (kis hazájuk…) élére álltak. A helyi forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, munkástanácsok élén állva szervezték a pillanatok alatt széthulló – moszkovita pecsovicsok által működtetett - vörös Quisling-hatalom helyére az önszerveződésre akkor még egy pillanat alatt kész magyarság új önigazgatását. Azokat a hősöket idézi, akik valóban bármire készek voltak a Haza megmentéséért – lefogva a bosszúra kész (a gyilkos ávósokat rövid úton elintézni készülő) kezet, fegyvertelenül a városra törő szovjet tancsorda elé állva, a kádári-hruscsovi vérbíróság előtt az életet jelentő önfeladás helyett a vértanúságot is vállalva. (Balogh Elemér, aki ’56-ban pesti egyetemista, a forradalomban való részvételéért börtönbe kerül s kirúgják az egyetemről, a veszprémi gimnáziumban tanítványa az 1958-ban kivégzett Brusznyai Árpádnak, A TANÁRnak, akinek a sorsa a regény főhősének megformálásakor nyilván hatással volt az íróra…)

Karátson Gábor Ötvenhatos regény című műve 2005-ben jelent meg s meglehetős visszhangot váltott ki. Ez a mű sem igazolja azt a hamis állítást, hogy Ötvenhatról nem született nagyepikai mű. Sőt! A műbírálatokból kitetszik, hogy a kitűnő ötvenhatos regények EGYIKE Karátson Gábor nagyszerű alkotása.

Benedikty Horváth Tamás Suvenír című ötvenhatos regénye 1999-ben jelent meg. A kétkötetes nagyregény szerzője 1965-ben egyetemistaként kerül börtönbe, másfél évet tölt rács mögött ’ellenforradalmi szervezkedés’ miatt – nem akárhol, a szegedi Csillagban (erről szól Szamurájok című regénye). Ötvenhatos munkájának hősét az oroszok kivégezték, ám az átlőtt fejű fiatal férfi csodák csodájára életben marad. Barátai bújtatják, gyógyítják, majd külföldre menekítik… Mint az író panaszolja: a Kertek 2000 nevű – azóta (érthető, hisz nem a zsarnokmentők táborából való) megszűnt – kiadó által közreadott regényről a szakma szinte szót sem ejtett. Nem hogy a Piros-Kék Zsarnokmentő Szolgálat csatlós irodalmárhada nem hozta szóba, említené a világért sem sehol, venné számba, amikor Ötvenhat Irodalmáról volna szó, a magyar hagyományok folytatását és megújítását vállaló nemzeti demokrata szellemiséget valló műítészet is mélyen hallgat.

Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye is Ötvenhatról szól.

Nagy Gáspár egy sor ötvenhattal foglalkozó költeményt tett az asztalra, kettő közülük akkora sikert aratott, hogy a magát puha diktatúrának becéző kádári zsarnokság szellemi fogmegdjai betiltották a közreadó folyóiratokat. A szerzőt kirúgatták állásából (az egyre nyugtalanabb, s az ’elvtársak’ nem kis rémületére az elégedetlenség élére álló írószövetség vezetéséből kellett távoznia), ’veszedelmes’ költeményei pedig csak a megmentett lappéldányoknak köszönhetően járhattak kézről kézre – hozzájárulva az ellenállás terebélyesedéséhez, a köz bátorságának fokozódásához. Öröknyár: elmúltam 9 éves című, Nagy Imre (a költeménybeli NI) gyilkosainak néven nevezésére buzdító verse az Új Forrás 1968 októberi számában látott először nyomdafestéket – NI kivégzésének 10. évében, a forradalom kitörésének 12. évfordulóján. Kellőképpen berezeltek az elvtársak a pesti kommunában, csúnyán meghurcolták mind a szerzőt, mind a közreadásban vétlen, ám párttag, tehát mindenképpen lúdas (hisz nem elég éber) szerkesztőjét, Sárándi Józsefet. Hogy Nagy Gáspárt – és a hozzá hasonló szelíd (nem furkósbotos, ’másnap’ a zsarnok mellé testőrnek álló) forradalmárokat - nem lehet megtörni, képesztette el a világot: 1986 nyárelején a Tiszatáj adta közre A fiú naplójából című újabb zsarnokölő költői sorait – a lap szerkesztőit világgá zavarták, ám Nagy Gáspár mellé akkorra már annyian álltak, hogy a végkifejlet kezdett mutatkozni. 2006-ban 1956 fénylő arcai címmel Püskinél látott napvilágot a forradalmárokat megidéző új műve.

Sarusi Mihály Kazal című – áldokumentarista, valójában a népi epika ’igaz történet’-eihez hasonló, az író által előállított elemekből építkező, és a kollázs-megoldást választó – regénye a PARASZT ÖTVENHAT, az alföldi falu és kisváros forradalmának fölmutatására vállalkozik. Az Új Magyarország nevű napilap – a nemzeti polgárság szellemiségét 1990 után elsőként vállaló országos lap – 1991-ben indulásától 76 folytatásban közölte, s az októberi forradalom évfordulójára a Tevan Kiadó megjelentette. A lapban százezer példányban látott napvilágot, az irodalmár szaksajtó mégsem vesz róla tudomást – ahogy a többi létező, valóságos, könyvként bármikor átlapozható-olvasható-tanulmányozható ötvenhatos magyar regényről sem. A Kazal a magyar falu 1944/45 utáni szétverésével kezdődő, s az ötvenhatos ’parasztlázadás’-sal végződő időszakkal foglalkozik. Föltehető bűne nem a ’dokumentarizmus’, a népi elbeszélő modor és a ’ragasztás’, hisz ezeket a napnyugati ’műveltebb világ’ több nemzeti irodalma, mi több, a világirodalom is jól ismeri, sokkal inkább a szemlélete: az egyértelmű állásfoglalás a kifosztott parasztság mellett, s a népnyúzó ’kommunizmus’ félreérthetetlen elutasítása. Az a valóságos dráma, amelyben részeltetett a Nagy Magyar Alföld népe a szovjet megszállásnak és a megszállókat kiszolgáló pecsovicsoknak köszönhetően.

Szakonyi Károly Bolond madár című regénye a rendszerváltozás előtti pillanatban, a vörös terrorfiúk lapátra helyezésére készülő hangulatban látott napvilágot – tán emiatt nem emlékszik rá szinte senki. („Nincs ötvenhatos regény!” – sopánkodott ünnepi beszédében nemrég egy ’polgári’ ’ellenzéki’ ’politikusasszony’. Nyilván nem mert végigolvasta a kortárs magyar elbeszélő-irodalmat, hanem mert a körülötte tébláboló – az ide-odaállástól már-már a helyét sem lelő - irodalmár képzettségű és kinézetű szakértők ezt súgták a fülébe, tették elé a cetlire az irkalapra rótt hamisságot.) Szakonyi kitűnő regénye az 1956-ban ereje teljében lévő legifjabb magyar nemzedék legjavának a drámáját ábrázolja mesteri kézzel, finom érzékenységgel, a tragédia csöndes, ám annál hitelesebb érzékeltetésével. A főhőst a pesti utcán – Piros a vér… - ruszki tank géppuskása lekaszabolja, hogy legyen kiért küzdenie barátnak, orvosnak. Szakonyi Nietzsche- idézetet tett műve élére: „Mondd: merre szállsz /a tél elől, bolond madár?!”; hősünk szerelme – madárként, a tél elől? – Nyugatra hagyja magát sodortatni...

Szilágyi Andor A világtalan szemtanú c. ötvenhatos regényét 1989-ben adta ki a Kráter, az ebből írt, Böllérénekek c. drámát 1998-ban Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház mutatta be (’véletlenül’ nem valamelyik pesti magyar társulat!), a 2006-os félévszázados fordulóra pedig film készül belőle. Túl sokat erről a műről sem tud a nagyközönség.

Szőts Géza szintén a mostani évfordulóra jelentkezik ötvenhatos munkájával. Liberté ’56 című műve (filmforgatókönyv kötetben, drámai mű - a Debreceni Csokonai Színházban -, és a hajdúságiak e mű nyomán készülő mozija) hangulatát nyilván jól visszaadja egy betét, a Kádár János dala című költemény, amely így kezdődik: A sárgaborsó-főzelék? / a sör nem volt talán elég? – s így végződik: Akasztófámon együtt lóg majd / az Úristen s a csőcselék. /
Mert lesújt rájuk / prrrrrrrroletár öklöm!

E vers persze már jelzi azt a hangulatváltozást, amely az ország szabad lelkű népére jellemző a székesfővárost illetően. 1956-ban valóban a nemzetet képviselte Pest – ami, érdekes módon, a pesti értelmiség javát is meglepte: Örkény István Fohász Budapestért című ’egyperces’ jegyzetében rácsodálkozik az általa sem túl sokra becsült pestiségre! Lám, rácáfoltak bizalmatlanságára, rossz tapasztalataira a tankokkal szembeszálló pesti fiúk és pesti leányok! PEST.

Hogy a külföld miként értékelt? Keleten, nyugaton egyaránt megrendítette a gondolkodó embereket a Magyar Ötvenhat, s az írók legjava meg is fogalmazta, mit érez – ahogy tette 1848-ban például Heine -, ha azt a szót hallja, ’magyar’. Albert Camus A magyarok vére című írásában így szólott volt: …És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

Hogy (előbb, akkor, meg utóbb) milyen világban adatott számunkra élni, álljon itt néhány koronatanú főkolompos ellenünk fogalmazott vádiratából pár szókimondó szó.

Hogy mondta 1956 végén Marosán György? „Mi nem tréfálunk, amikor azt mondjuk, hogy proletárdiktatúra államrendszerre van (szükség) Magyarországon – mi azt mondtuk Rákosi egyik művének vitájánál, hogy Magyarországon nem volt proletárdiktatúra, mert a proletárdiktatúra egyik feladata fizikailag megsemmisíteni az ellenséget, értsük meg, fizikailag megsemmisíteni. Rákosi ezt elmulasztotta, nem tette meg. Elvtársak, ránk hárul ez a feladat, hogy amíg 1945-46-ban nem csináltunk meg, azt 1957-58-ban fizikailag kell elvégezni.” Ennek ’előzménye’ Lenin üzenete 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság vezetőihez: „Lőjétek agyon a szociáldemokratákat és a kispolgárokat. A kommunisták nem hagyatkozhatnak a burzsoá törvényességre.”

Szomorú, de igaz: nem egyszer gyilkosaink (s vérszerinti és szellemi hozzátartozóik) förmednek ma ránk: Mért hallgattatok? Mért nem írtátok meg? Ti is épp olyan bűnösek vagytok, mint akik mindezt tiltották…

Álljunk ki Ötvenhatról szóló költeményeinkkel, elbeszéléseinkkel, regényeinkkel, színdarabjainkkal… Ha hiszik, ha nem: itthon jó darabig nem lehetett. Hogy amikor fölcsillanjon valami reménysugár, talán mégis megéljük, netán mégis megérhetjük a rémuralom bukását, elővegyünk titokban elkövetett – évtizedekig rejtegetett - (ötvenhatos) írásainkat, avagy nekilássunk emlékeink, élményeink, érzéseink, tapasztalataink, tanúságunk műben való megörökítésének.

Nem késtünk el. A pontos, hiteles, egyszerre mélybe merülő s égre tekintő – s kellő írói-költői tehetséggel megalkotott - írás örökre megőrzi frissességét, újdonságát, igazságát. Csak: vegyük észre, vegyük kézbe, jussunk hozzájuk! Adjuk gyermekeink kezébe…

(forrás: http://www.buvopatak.hu/index.php/otvenhat-az-irodalomban)

Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Illyés Gyula (1902—1983) költõi és írói munkájának nagy részét a magyar nép sorskérdéseinek szentelte. 1945 elõtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd õ volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élõ honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását.

A költõ 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról címû versét. A mû a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyûjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költõ saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.

Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.

A vers sajátsága, hogy a körmondatban az elsõ versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval elõkészíti a következõ ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.

A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költõ. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettõl, a kivégzésektõl és a titkon elföldelt halottaktól a belsõ meggyõzõdésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfõbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a mûvészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják õket. Hazudni kell egymásnak s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad. Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költõ hiábavalónak nevezi versét, hûsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a mûveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.

Parányi jelenetek villannak fel. Mind a zsarnokság valamilyen formáját világítja meg. Megjelennek rabok, amint kopogtatásukkal Morse-jeleket váltanak, feltárul a kivégzõfal, ahol dobszóra vezényelnek sortüzet, látjuk a megfélemlítetteket szájuk elé emelt ujjal, amint pisszt intenek — és így tovább.

(forrás: http://www.nemzetismeret.hu/?id=4.55)

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket  mindenkori készletünk erejéig. 

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
(Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)

 

1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, aminek célja a forradalom leverése, a szocialista blokkból kilépni szándékozó, Nagy Imre vezette kormány megdöntése és a demokratikus rendszer felszámolása volt. A következő napokban a világ felháborodva, ám tétlenül figyelte, ahogy a szovjetek páncélosaikkal megszállják Magyarország városait, lefegyverzik hadseregét, és hatalomra juttatják Kádár János Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányát. A Vörös Hadsereg támadását természetesen a forradalom hívei nem nézték tétlenül, Budapesten és az ország számos pontján elkeseredett fegyveres harc kezdődött a szocialista szuperhatalom bevonuló erőivel szemben.

Az október 23-án kirobbant és 28-án győzedelmeskedő forradalom sorsa már az intervenció megindítása előtt négy nappal, október 31-én megpecsételődött, ekkor ugyanis Hruscsov és a szovjet pártvezetés a fegyveres fellépés mellett tette le a voksát. Az eseményeket ettől a ponttól kezdve két szálon követhetjük nyomon: először is, azon a vonalon, hogy Moszkva miként készítette elő a csapást, és hogyan formálta meg a forradalom utáni rendszert, másfelől pedig abból az aspektusból, hogy Nagy Imre kormánya milyen módon próbálta meg elkerülni a szuperhatalom beavatkozását. Ami az első szálat illeti, Hruscsovnak a támadás előtt két feladata volt: meg kellett nyernie a jelentősebb szocialista államok vezetőit, illetve ki kellett kérnie Tito jóváhagyását, mivel a Szovjetunió – és Magyarország – a forradalmat megelőzően látványosan kibékült a jugoszláv vezetővel.

A szovjet pártfőtitkár aztán a lengyel Gomulka után – már Bukarestben – a románok beleegyezését is hamar megszerezte, november 2-3-a éjszakáján pedig a Brioni-szigeten már Titóval tárgyalt, aki a Hruscsov által kiszemelt Münnich Ferenc helyett Kádár Jánost ajánlotta az ellenkormány vezetőjének. A jugoszláv vezető a miniszterelnök személyére vonatkozó javaslat mellett közvetítőnek is ajánlkozott, megígérte ugyanis, hogy Nagy Imrét az invázió megindításakor rábeszéli majd a lemondásra. Így aztán, mivel Eisenhower amerikai elnök korábban egyértelművé tette, hogy nem szándékozik támogatni Magyarországot – ráadásul október 29-én a szuezi válság még zavarosabbá tette a nemzetközi politikai helyzetet –, elvileg nem maradt akadálya a november 4-i beavatkozásnak.

Mindeközben Nagy Imre, aki október 31-én nyilvános ígéretet tett a Varsói Szerződésből való kilépésre, azt kellett tapasztalja, hogy a látszólagos partnerség ellenére a hazánkban állomásozó szovjet erők nagyarányú mozgósításba kezdtek – körbezárták például a repülőtereket –, ezzel együtt pedig további hadosztályok özönlöttek be Magyarországra. A miniszterelnök ennek kapcsán november 1-jén kérdőre is vonta Andropov nagykövetet, a kitérő válaszok nyomán azonban egyre világosabbá vált számára, hogy a Szovjetunió erőszakos beavatkozásra készül. Nagy és a forradalmi kormány egyetlen esélye ebben a helyzetben a semlegesség elismertetése volt, hiszen amennyiben az ENSZ deklarálja Magyarország új státusát, a szovjet lépés jogi szempontból is agressziónak minősült volna.

Bár a kormányfő erre – 1-je után – november 2-án és 3-án újabb kísérleteket tett, törekvése kudarcot vallott, miközben egyre zajlott a mozgósítás és az új csapatok bevonulása: 2-án Konyev marsall – a november 4-én megindított invázió főparancsnoka – Szolnokon már be is rendezte főhadiszállását, a következő nap során pedig a Vörös Hadsereg egységei gyakorlatilag az összes jelentős várost körülzárták, és a legtöbb stratégiai pontot ellenőrzésük alá vonták. Ezzel egy időben ugyanakkor a moszkvai kormányzat küldöttei – pusztán időhúzás céljából – tárgyalásokat kezdett a Vörös Hadsereg csapatainak kivonásáról.

A megbeszélések november 3-án napközben a Parlamentben zajlottak, a szovjetek pedig aznap estére Tökölre invitálták a magyar vezérkar prominens tagjait – köztük Maléter Pál vezérezredest, honvédelmi miniszert –, hogy ott folytassák a tárgyalásokat. Bár a katonai vezetők tisztában voltak a meghívás veszélyével, felelősségük tudatában végül vállalták a kockázatos utat, mely megegyezés helyett a KGB közbeavatkozásával és a magyar vezérkar letartóztatásával végződött.

A nemzetközi jog szabályait lábbal tipró eljárás nyomán a honvédelem tehát lefejezve várta a november 4-én hajnalban meginduló támadást, de ha másként is alakultak volna az események, erősen kétséges, hogy a vezérkar az esztelen vérontást választotta volna. A szervezett ellenállásnak nem volt értelme, ugyanis – a megelőző napok csapatmozgásainak eredményeként – a laktanyák, repülőterek mind a Vörös Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek; ezzel a kormány is tisztában volt, nem véletlen, hogy arra utasította a szabadon maradt tiszteket, hogy egységeikkel ne tanúsítsanak ellenállást. A parancsot a legtöbb egység betartotta, de arra is akadtak példák, hogy a reguláris erők a felkelők oldalán szálltak harcba a szovjetek ellen.

November 4-én hajnali 4 óra körül aztán megkezdődött a forradalom leverése: miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba. Nagy Imre és a kormány tagjai – Bibó István kivételével, aki az utolsó pillanatig a Parlamentben maradt – reggel 6 óra után a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket, 8 órára pedig a szovjetek már a Kossuth tér és a legfőbb közhivatalok őrségét is megadásra kényszerítették. Ezzel de facto a forradalmi kormány uralma véget ért.

Természetesen a hadsereg lefegyverzése nem jelentette azt, hogy Magyarország népe belenyugodott a megszállásba: az október 23-a után vívott fegyveres harc felkelői november 4-én hajnalban visszatértek az utcákra, és megpróbálták a lehetetlent, bátran szembeszálltak a több ezerszeres túlerővel. Budapesten belül – többek között – a Széna téren, a Baross tér környékén, a korábban is forradalmi tűzfészeknek számító Corvin köznél, de Soroksáron és Pesterzsébeten is elkeseredett harc kezdődött, ezzel egy időben pedig a vidéki városok – egyebek mellett Pécs, Miskolc, Keszthely és Sztálinváros – polgárai szintén fegyvert ragadtak. Dunapentelén például a reguláris helyőrség látta el hadianyaggal a felkelőket.

Az invázióval egy idővel megkezdődött a reménytelen szabadságharc rövid időszaka, mely során a forradalmárok – főleg a fővárosban, a Dob utca, az Élessarok vagy a Corvin köz esetében – több napon át megtartották állásaikat a modern haditechnikát bevető szovjetek ellen. November 11-én aztán a küzdelem szimbolikusan is véget ért, ugyanis ezen a napon Nagy Imrét – és a kormány többi tagját – felmentették pozíciójából.

Bár a miniszterelnök nem volt hajlandó benyújtani lemondását, a hatalom ezzel az aktussal minden szempontból a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kezébe került, vagyis megkezdődött a diktatúra restaurációjának időszaka.

( forrás:http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1956_november_4_a_szovjet_hadsereg_invaziot_indit_a_magyar_forradalom_leveresere/ )

"...ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát..."

Hatalmas titkokat ringatott 1956 aranysugarú ősze. Arany falevelek puha szőnyege felfogta még a nagyváros zaját is, az ég kéken ragyogott – és a Mars földközelben volt. Áhitatos csend burkolta védőn lelkeinket, mintha az egész ország templommá vált volna. Valami történni fog, mondogatták az emberek már október elején. Némelyek a Mars közellétében biztak, hogy vele együtt Csaba királyfi is elérkezik, hogy végre rendet teremtsen dolgainkban, mások a napra nézve szimatolták a jövőt ringató kék eget, de abban mindenki egyetértett: valami megérett, valaminek történnie kell a dolgok rendje szerint. Már ekkor megbillent a reánk nehezedő rabság súlya, s először tudtuk, hogy le is vethetjük, sőt le is vetjük magunkról.

Azután elérkezett Október Huszonharmadika. Egy iskolai vizsgaünnepségen éppen József Attila versét szavaltam:

„...Irtózatos nagy bosszú ez,

Várni, várni, amíg vége lesz,

Míg valaki fel nem ordít,

Ködből, csöndből fel a holdig,

Fel a pestishez magához,

Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet,

Legelőször is engemet...”

A kommunista vizsgabizottság éppen mérlegelni kezdte volna, hogy ezért a szavalatért dicséret, vagy dutyi jár, amikor felpattant az ajtó, s valaki bekiáltotta a terembe: tüntetnek a városban. Lelkünk repített végig az Üllői úton a Duna irányába, hogy együtt menetelhessünk a szabadság megtestesült vágyával, honfitársainkkal.

Október huszonharmadikával együtt megérkezett a felszabadult lelkek ujjongása, hogy íme mi váltunk Csaba királyfi sorkatonáivá. Fiatal életünkben először éreztük saját sorsunkon át, hogy mit jelent a szabadság. Akkor is, évtizedekkel később is tudtuk, hogy ezért az érzésért, ezekért a napokért érdemes volt megszületni, érdemes volt élni. Az ezután következő keresztfa súlya – ha lehet – még meg is  sokszorozódott, mert az ímént született szabadság nem tudott többé mást elfogadni. Régi idők történéseiről beszélő költőink szabadságról szóló verseit – ekkor már tudtuk – hasonló győzedelmes érzések szülték, s örömükben most már a saját élmény erejével tudtunk osztozni valamennyien. Így ötvöződött szerves egésszé a jelen, múlt és a szabadnak látott jövendő életünkben.

Október Huszonharmadika fénye soha nem fakult el emlékeinkben. De csak most, ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát. S csak most látom, ötven évvel később teljes erejével azt, hogy ez az egység adta meg szabadságunkat is. Talán ezer év óta először, EGY volt a MAGYAR. Feltételek, kivételek, törésvonalak nélkül EGY. Az eszmék egyetemességének erejével felülemelkedtek e világ, sokszor oly fontosnak tartott megkötöttségein: a szabadság egyet jelent függetlenül attól, hogy ki az elnyomó és a szabadulni vágyó. A környezet, a körülmény csak köd, füst, melyen mindenkor átvilágít az eszme ereje és fénye. 1956 szereplőinek lelkében ez a tudat lelt hazát és fejtette ki erejét. E tudat fénye látszólag elhomályosult a hivatásos ködgyártók tevékenysége nyomán, s ez nehezíti 2006 eszmei forradalmának diadalát. Pártok és ködök között botorkálva elfelejtjük egységünk erejét, s a sorainkba férkőzött magyarul beszélő idegenek ezt a ködöt akarják minden áron diadalra segíteni, ha engedjük.

Megosztottságunk kárpátmedencei múltunk utolsó évezredében való létezéséről nem kell most beszélnünk, hiszen tudjuk, hogy mint ragadozó, mindig nyomunkban volt, nemzeti királyaink idején éppen úgy, mint a kuruc-labanc világban, s folytathatnám a sort. E megosztottság idegen lelkű táplálói soha nem értették az építő eszméken nyugvó magyar lelkiséget. Viszont soha nem beszéltünk az ennél sokkal mélyebben szántó megosztottságunk eredőjéről, amit a következőkben látok körvonalazódni:

A kárpátmedencei ősi magyarság az Aranykor lelkiségét, csak szeretni és építeni tudó eszmeiségét napjainkig őrzi, mely mint templomi örökmécses ég kebelében, s tudja, hogy ezzel a fénnyel kell megmentenie a világot. Ennek a szeretetnek befogadó erejével várta vissza mindenkori, őshazába visszatérő véreinket, annak ellenére, hogy azok élettapasztalata már útat engedett a gyakorlatiasabbnak vélt életszemléletnek is. A visszatérők lelkének egy eldugott zugában is él aranykori szeretet-lángjuk, de hatalmas, büntető erővel Isten kardjaként zúgtak végig a világon. Az ősmagyar szeretet életet termő rögein nyílhegyeket kovácsoltak, s ez a két életszemlélet soha nem tudott egymás mellé simulni surlódás mentesen közös magyarságuk tudatában.

Ennek az egységnek a megalkotása legsürgősebb és legközvetlenebb jelenkori feladatunk a szeretet jegyében, az eszme éltető diadaláért, Isten segítségével.

Ennek volt tudatában Rákóczi, s imája lehet napjaink útmutató erőssége:

RÁKÓCZI   IMÁJA

A TE KEZEDBEN VAN SZÍVÜNK, URAM,

DÖFD ÁT SZERETETED NYILÁVAL,

GYÚJTSD FEL A LOMHÁKAT,

VEZESD VISSZA AZ ELTÉVELYEDETTEKET,

VILÁGÍTSD MEG A VAKOKAT,

LÁGYÍTSD MEG A HAJTHATATLANOKAT,

BÁTORÍTSD MEG A HABOZÓKAT,

TANÍTSD A TUDATLANOKAT,

GYARAPÍTSD BENNÜNK A HITET,

GYÚJTSD FEL A KÖLCSÖNÖS SZERETET LÁNGJÁT,

S ÚJRA ÉS ÚJRA KÉRLEK,

ADD, HOGY SZERETETED GYARAPODJÉK,

HOGY EZ AZ ISTENI LÁNG

EMÉSSZE FÖL VISZÁLYKODÁSAINKAT.

(forrás: http://www.magtudin.org/Tomory%20Zsuzsa%20Eszmeles%201956-2006.htm)

„Gyalázat", sziszegik az utcán.
Ezt nem bírod ki", suttogod.
Mindenki tudja, hogy megölték,
megölték őt a gonoszok.
kétszer gyilkoltuk meg Petőfit mi,
kétszer gyilkos oroszok.

Először ott állt Segesvárnál
és noteszébe jegyezett,
amíg Miklós cár tüzérsége
szaggatta fel a terepet,
aztán egy ulán szuronyával
átdöfte és ő elesett.
Nyomorult folyadék az élet,
egy apró lyukon átszalad;
de láng a szellem, amely éget
s nem huny ki a parázs alatt.

A tizenkilencedik század
után eljött a huszadik
Az elnyomás még gyilkosabb lett
és Petőfi nem nyughatik
Nem nyughatik, mert a szabadság
Szomja égető és örök,
S most újra ott áll népe élén
És a magyar költők között.

Másodszor is meggyilkoltátok,
Rommá lőttétek otthonát,
Ti, túlerőben dicsőséges
S nők ellen vitéz katonák.
Szovjet katonák, három kellett
Egy magyarra belőletek,
Nagy Imrét orvul elfogtátok,
Sziszegés minden szavatok
Amit Dudásnak, Maléternek
Meg a többinek adtatok.

Kétszer öltétek meg Petőfit,
Pöffeszkedhettek győztesek!
Az orosz nép tán szétszakítja
A hálót, amit szőttetek
És számon kéri majd Petőfi
Mindkét halálát tőletek!

(Faludy György forditásában)

Az viszont, hogy egy sírásó észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten keze volt.

A forradalom napjaiban a Divatcsarnokot védte, később sortűz elé állították, és tömegsírba hajították. Dózsa László színész-rendezőként önmaga helyett 1956 kudarcát siratja, de nem nyugszik, és a színpadon állít emléket a pesti srácoknak.

– Hogyan szokott készülni október 23-ra? Ez a nap azért az ön számára egészen mást jelent, mint a többségnek.
– Számomra az ünnep egyben a gyász napja is, sajnos. Élénken élnek bennem annak a napnak az emlékei, amikor megtámadták Budapestet. Ha október 23-ra gondolok, először mindig az Egmont-nyitány jut eszembe, aztán pedig a szovjet támadás képkockái. 

– Hogyan kezdődött az ön forradalma? 
– A Lehel tér környékén laktam, és hallottam a kiabálást: „Aki magyar, velünk tart”. Én ne lennék az? – kérdeztem magamtól, aztán gyorsan felugrottam az egyik kocsira. Azt szeretném leszögezni, minden tiszteletem a Corvin-közieké, de hasonlóan komoly harcok dúltak a Rákóczi úton, az Üllői úton, a József körúton, a többiről nem is beszélve. Ők talán kisebb figyelmet kaptak utóbb, pedig ugyanolyan hősökről van szó. A történészek hajlamosak a látványosabb oldalát megfogni a dolognak. Donáth Árminék az Astoriánál vagy Priska Tamásék a Royal Szállónál ugyanolyan véres harcokat vívtak, mint a Corvin-köziek.

– Önöknek hol volt a harcállása? 
– Mi egészen október 30-ig a Divatcsarnoknál harcoltuk, és úgy mentünk haza, hogy győzött a forradalom. November 4-én azonnal visszamentünk oda, de ekkor nagyon komoly tüzérségi támadás érte Budapestet. Másfél-két napig tudtuk tartani az állásunkat, majd megadtuk magunkat. Nem szívesen beszélek erről, ezerszer kellett már elmondanom, újraélnem. A Szövetség utca és a Rákóczi utca sarkán lévő Rákóczi mozi elé állítottak fel bennünket, és géppisztollyal tüzet nyitottak ránk. A golyó a nyakamon ment át, összeestem, ezután rádobtak egy tojásaknára. Súlyos fejsérüléseket szenvedtem, rengeteg szilánk fúródott a koponyámba. Bevittek a Szövetség utcai kórházba, és megoperáltak. A forradalom leverését követően lassan begyűjtötték a sebesülteket, engem a Mosonyi úti rabkórházba szállítottak át. Itt egy vallatótiszt teljesen szétrúgta a fejemet, a hallócsontjaim egy része ekkor ment tönkre. Több társammal együtt a Kerepesi úti temető egyik sarokparcellájába vittek, és bedobtak egy gödörbe. A sírásók parancsot kaptak, hogy élve ássák el a sebesülteket, halottakat. Ketten közülük máshogy döntöttek. Meglátták, hogy mozog a kezem, és kihúztak a tömegsírból. Ezután a Szabolcs utcai kórházba kerültem, ahol újra megoperáltak. 

– Ezután már nem is keresték? 
– Sokan feltették már ezt a kérdést, és végül meg is találták a választ. Előkerült a vallatási jegyzőkönyvem, amin rajta volt a vérem, ez alapján sikerült azonosítaniuk. A papíron az állt: „Nem vallott, eltemetve”. A forradalom leverését követően tehát papíron már nem léteztem. Ennek ellenére azonban a főiskolára való bejutásig nagyon sokan segítettek, hogy „eltűnjek szem elől”. 1964-65 tájékán már „lehetett beszélni” erről, akkor sokan értesültek a sorsomról. 

– Említette, hogy ezredjére kell már elmesélnie ezeket a tragikus élményeket. Nem fájó újra és újra felszakítani a sebet? 
– A fájdalom nem a saját élmények miatt maradt meg, hanem annak a perspektívának az elvesztése miatt, hogy a forradalom nem érte el a célját. Hiszen ez az ország már rég nem itt tartana, ha akkor győzünk. Sokszor beszélgetek hadtörténész barátaimmal, akiknek az a véleménye, hogy óriási hiba volt Tökölre menni és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő ugyanis nagyon erős volt akkor. A Záhony felől a 4-es úton dübörgő szovjet tankokat egy komoly szőnyegbombázással le lehetett volna söpörni. Egyértelmű persze, hogy ezután is le tudtak volna győzni bennünket, de ezután már talán nehezebb lett volna. Addigra véget ért a szuezi válság, ami komoly diplomáciai lehetőséget jelentett volna. 

– Az ön emlékei megegyeznek a történészek által felvázolt képpel? 
– Nagyságrendileg többen haltak meg a forradalmárok közül, mint azt a történészek vélik. Rengeteg bajtársam volt, akinek a sorsa máig ismeretlen. Budapest azokban a hetekben tele volt „hullagúlákkal”, több tízezer holttest hevert az utcákon, a temetők is „megteltek” velük. Nagy Imre szavai, miszerint csapataink harcban állnak, olyan szinten lelkesítően hatott ránk, hogy ezek a tízezrek gondolkodás nélkül áldozták fel magukat a forradalomért. Tisztelet azoknak a hazaszerető embereknek, akik felvették a harcot. Sajnos a honvédség egészéről ez már nem mondható el. 

– Az '56-os szerepvállalása mennyiben befolyásolta színészi karrierjét? 
– Elég nagyszájú gyerek voltam, úgyhogy amikor a főiskolán megkérdezték, mi az a seb a nyakamon, felálltam, és azt válaszoltam: forradalmár voltam. Harsányi Gábor utólag azt mesélte, a hideg futkosott a hátán akkor. Sosem hallgattam el a múltamat, úgyhogy azt mondhatom, befolyásolta a sorsom alakulását a forradalmi szerepem. Ádám Ottó tehetségesnek tartott, és felvett a színművészeti főiskolára. Utána is rengetegen segítették a pályafutásomat, de azért voltak, akik nem mertek szeretni. 

– Érte valaha olyan támadás, hogy az Érdemes Művész kitüntetést vagy más díjat '56-os múltja miatt kapta meg, nem pedig szakmai alapon? 
– Nem nagyon érhetett, mert Kerényi Imre már 20 évvel ezelőtt felterjesztett az Érdemes művész-díjra. Korábban azonban a színházi nómenklatúra megtette áldásos hatását. Most Dörner Györgyöt támadják igen erőteljesen, korábban viszont bebizonyosodott, hogy az „úgynevezett jobboldali színházak” nagy sikerrel működnek. Veszprémben Eperjes Károly, Szolnokon Balázs Péter végez nagyszerű munkát, pedig korábban rengeteget támadták őket. Az Újpesti Színház, és személy szerint én is megkaptam a magamét, de a színikritikusok megvédtek bennünket. Egyesek sokszor feltették a kérdést: minek magyar drámát játszani, minek Németh Lászlót rendezni? Én azt mondom, ha Németh László elavult, akkor Shakespeare és Szophoklész is az. 

– Úgy tudom, nemsokára újabb jeles kitüntetést vehet át. 
– A Nagy Imre-díjra terjesztettek fel, és immár biztossá vált, hogy megkapom. Nagyon büszke vagyok rá. Ha úgy vesszük, 50 évvel ezelőtt ő volt a főnököm. Ő maga nyomtatta ki azt a jelvényt, melyet később megkaptunk néhány bajtársammal. Bibó István is elnyerte ezt a kitüntetést, szóval határtalan örömöt jelent, hogy engem is érdemesnek találtak rá. 

– Október 23-án debütál a Pesti srácok az Újpesti Színházban. Rendezőként fontosnak tartja a forradalom megjelenítését? 
– Nagyon fontos a kérdése, ugyanis ma már mindenki ötvenhatosnak tartja magát. Olyanok is hirdetik magukat, akik ott sem voltak, belőlünk viszont, akik valóban harcoltunk, lassan szobrokat faragnak. Itt élünk, lüktetünk, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, a halott ötvenhatos az igazi hős. A ma is élő '56-osokon egyfajta levetkőzhetetlen megnyomorítottságot érzek, pedig ők az igazi hősei a forradalomnak. Visszatérve a kérdésre, rendkívül fontosnak tartom, hogy a fiatalság megértse: hús-vér emberek voltunk.

– A mai fiatalok számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebben a korban valaki fegyvert fogjon, és kimenjen az utcára harcolni. 
– 15 évesen harcoltam a forradalomban, de az utcán férfivá értünk. Elég, ha megnézzük Mansfeld Péter hozzáállását. Én nagyon szerettem őt, egy igazi vagány volt. Láttam a vallatási jegyzőkönyveit, soha nem hátrált meg, és nem tudták megtörni. Megvárták, míg betöltötte a 18. életévét, és kivégezték. Sajnos nem ő volt az egyetlen. 

– Nem félt attól, hogy önért is eljönnek majd? 
– Majdnem másfél évig eszméletlen voltam, az is csoda, hogy egyáltalán életben maradtam. Most már csak az álmok kínoznak olykor. A gyermekem a villamossíneken játszik, fel akarom venni, de jönnek a tankok. Eltalálnak, és vége. Az álom sokkal rosszabb, mint a valóság. Amikor eltalált a golyó, az nem fájt. Csak egy ütést éreztem, aztán elájultam. Az álmok viszont mindig visszatérnek, nem hagynak felejteni. 

– Idén hogyan ünnepli október 23-át? 
– Ennek a fantasztikus darabnak a bemutatásával, ami szívügyem. Azok a fiatal színészek, akik szerepelnek benne, tökéletesen megélték az én ötvenhatos lelkemet. Lenyűgözve hallgatom őket próbáról próbára. Ha a fiatalok megnézik majd ezt a darabot, biztosan sokkal emberközelibbé válnak majd számukra a forradalom eseményei. Ez nagyon fontos. 

– Hogyan tekint vissza már-már csodásnak nevezhető megmenekülésére? Többször is a halál torkából tért vissza: isteni beavatkozás volt, vagy a vakszerencsének köszönhető? 
– Alapvetően materialista embernek tartom magam, de hiszek egy legfelső hatalomban, enélkül nem is lehet élni. Úgy vélem, hogy a két dolognak egyszerre köszönhetem az életemet. Azt ugyanis nem lehet irányítani, hogy a golyó hol menjen át a fejemen, ez véletlen. Az viszont, hogy egy sírásó észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten keze volt.

forrás: http://mno.hu/belfold/isten-keze-huzta-ki-a-tomegsirbol-a-pesti-sracot-6181

A képekre kattintva a www.turania.hu oldal vonatkozó oldalára lehet jutni!

Wass Albert:

A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom

az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,

de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:

nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.

Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:

a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem

Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!

Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindeneken által,

íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.

Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.

Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.

De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,

ha vérben is, ha görcsben is.

még ha utolsó is vagyok

kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom

s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,

ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:

de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,

ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon

s a csillagoknak meglobogtatom!