Felkelt a nép, - hiába volt bitófa, Kegyetlen kínzás, börtön és halál. Feltámadt ő, a holt, - ki tíz év óta sírban feküdt, - ma újra talpon áll.
S mily' óriás! Kezével szobrokat dönt és széttépi a rabság címerét. Ő, aki eddig szolga volt e földön Parancsol, ítél, arca fényben ég.
Az, aki látta egykor megalázva, vonulni sorban, utcán birkamód. - nem ismer rá, hogy láncait lerázta s kiált: „Rabok legyünk, vagy szabadok?!”
- nem ismer rá az sem, ki megkötözte, ki nem érte, hanem belőle élt, riadtan nézi, hogy hatalmas ökle hová zuhan? bilincsét zúzni szét.
Dicsőség néked ifjúság és hála, hogy itt e földön, ahol életunt, ki nem szabad és inkább dől halálba, - már nem kell többé szégyellnünk magunk.
Budapest, 1956 október 24.
Magyar Élő Mondák, Melyek éltetik Hőseink emlékét, Erősítik a Magyar Hitet, Így óvják a Hazaszeretetet. N.Z.
A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket mindenkori készletünk erejéig.
ott zsarnokság van nemcsak a talpraálltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben,
hol zsarnokság van, ott zsarnokság van nemcsak az ernyedetlen tapsoló tenyerekben,
kürtben, az operában, épp oly hazug-harsányan zengõ szoborkövekben, színekben, képteremben,
külön minden keretben, már az ecsetben; nemcsak az éjben halkan sikló gépkocsizajban
s abban, megállt a kapualjban;
hol zsarnokság van, ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy rég istened sem;
ott zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek idegennek felelget;
nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál jobban butító szólamokban;
az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves: mikor jössz haza, kedves;
az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban,
nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szó-mámorban, mint légy a borban,
mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, elõtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban, az ott van az orrban, szájban, hidegben és homályban, szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak, s bedõl a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz, õ, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,
fönt a Tejút is már más: határsáv, hol fény pásztáz, aknamezõ; a csillag: kémlelõ ablak,
a nyüzsgõ égi sátor: egyetlen munkatábor; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol, a prédikációból, templom, parlament, kínpad: megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád; mint a betegség, veled megy, mint az emlék;
vonat kereke, hallod, rab vagy, rab, erre kattog; hegyen és tenger mellett be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, a szív-hökkenésben;
a nyugalomban, e bilincs-unalomban, a zápor-zuhogásban, az égigérõ rácsban,
a cellafal-fehéren bezáró hóesésben; az néz rád kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban;
mint víz a medret, követed és teremted; kémlelõdsz ki e körbõl? õ néz rád a tükörbõl,
õ les, hiába futnál, fogoly vagy s egyben foglár; dohányod zamatába, ruháid anyagába,
beivódik, evõdik velõdig; eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe,
néznél, de csak azt látod, mit õ eléd varázsolt, s már körbe lángol erdõtûz gyufaszálból,
mert amikor ledobtad, el nem tiportad; s így rád is õ vigyáz már, gyárban, mezõn, a háznál,
s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,
bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja; ha eszel, õt növeszted, gyermeked neki nemzed,
hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belõled bûzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben, így járunk vaksötétben, s feszengünk kamarában, akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van, minden hiában, a dal is, az ilyen hû, akármilyen mû,
mert ott áll eleve sírodnál, õ mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.
(1950)
Illyés Gyula (1902—1983) költõi és írói munkájának nagy részét a magyar nép sorskérdéseinek szentelte. 1945 elõtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd õ volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élõ honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását.
A költõ 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról címû versét. A mû a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyûjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költõ saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.
Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.
A vers sajátsága, hogy a körmondatban az elsõ versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval elõkészíti a következõ ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.
A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költõ. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettõl, a kivégzésektõl és a titkon elföldelt halottaktól a belsõ meggyõzõdésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfõbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a mûvészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják õket. Hazudni kell egymásnak s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad. Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költõ hiábavalónak nevezi versét, hûsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a mûveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.
Parányi jelenetek villannak fel. Mind a zsarnokság valamilyen formáját világítja meg. Megjelennek rabok, amint kopogtatásukkal Morse-jeleket váltanak, feltárul a kivégzõfal, ahol dobszóra vezényelnek sortüzet, látjuk a megfélemlítetteket szájuk elé emelt ujjal, amint pisszt intenek — és így tovább.
(forrás: http://www.nemzetismeret.hu/?id=4.55)
Magyar Élő Mondák, Melyek éltetik Hőseink emlékét, Erősítik a Magyar Hitet, Így óvják a Hazaszeretetet. N.Z.
A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket mindenkori készletünk erejéig.
„Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!” (Nagy Imre 1956. november 4-i rádióközleménye)
1956. november 4-én hajnalban indult meg a szovjet hadsereg magyarországi inváziója, aminek célja a forradalom leverése, a szocialista blokkból kilépni szándékozó, Nagy Imre vezette kormány megdöntése és a demokratikus rendszer felszámolása volt. A következő napokban a világ felháborodva, ám tétlenül figyelte, ahogy a szovjetek páncélosaikkal megszállják Magyarország városait, lefegyverzik hadseregét, és hatalomra juttatják Kádár János Munkás-Paraszt Forradalmi Kormányát. A Vörös Hadsereg támadását természetesen a forradalom hívei nem nézték tétlenül, Budapesten és az ország számos pontján elkeseredett fegyveres harc kezdődött a szocialista szuperhatalom bevonuló erőivel szemben.
Az október 23-án kirobbant és 28-án győzedelmeskedő forradalom sorsa már az intervenció megindítása előtt négy nappal, október 31-én megpecsételődött, ekkor ugyanis Hruscsov és a szovjet pártvezetés a fegyveres fellépés mellett tette le a voksát. Az eseményeket ettől a ponttól kezdve két szálon követhetjük nyomon: először is, azon a vonalon, hogy Moszkva miként készítette elő a csapást, és hogyan formálta meg a forradalom utáni rendszert, másfelől pedig abból az aspektusból, hogy Nagy Imre kormánya milyen módon próbálta meg elkerülni a szuperhatalom beavatkozását. Ami az első szálat illeti, Hruscsovnak a támadás előtt két feladata volt: meg kellett nyernie a jelentősebb szocialista államok vezetőit, illetve ki kellett kérnie Tito jóváhagyását, mivel a Szovjetunió – és Magyarország – a forradalmat megelőzően látványosan kibékült a jugoszláv vezetővel.
A szovjet pártfőtitkár aztán a lengyel Gomulka után – már Bukarestben – a románok beleegyezését is hamar megszerezte, november 2-3-a éjszakáján pedig a Brioni-szigeten már Titóval tárgyalt, aki a Hruscsov által kiszemelt Münnich Ferenc helyett Kádár Jánost ajánlotta az ellenkormány vezetőjének. A jugoszláv vezető a miniszterelnök személyére vonatkozó javaslat mellett közvetítőnek is ajánlkozott, megígérte ugyanis, hogy Nagy Imrét az invázió megindításakor rábeszéli majd a lemondásra. Így aztán, mivel Eisenhower amerikai elnök korábban egyértelművé tette, hogy nem szándékozik támogatni Magyarországot – ráadásul október 29-én a szuezi válság még zavarosabbá tette a nemzetközi politikai helyzetet –, elvileg nem maradt akadálya a november 4-i beavatkozásnak.
Mindeközben Nagy Imre, aki október 31-én nyilvános ígéretet tett a Varsói Szerződésből való kilépésre, azt kellett tapasztalja, hogy a látszólagos partnerség ellenére a hazánkban állomásozó szovjet erők nagyarányú mozgósításba kezdtek – körbezárták például a repülőtereket –, ezzel együtt pedig további hadosztályok özönlöttek be Magyarországra. A miniszterelnök ennek kapcsán november 1-jén kérdőre is vonta Andropov nagykövetet, a kitérő válaszok nyomán azonban egyre világosabbá vált számára, hogy a Szovjetunió erőszakos beavatkozásra készül. Nagy és a forradalmi kormány egyetlen esélye ebben a helyzetben a semlegesség elismertetése volt, hiszen amennyiben az ENSZ deklarálja Magyarország új státusát, a szovjet lépés jogi szempontból is agressziónak minősült volna.
Bár a kormányfő erre – 1-je után – november 2-án és 3-án újabb kísérleteket tett, törekvése kudarcot vallott, miközben egyre zajlott a mozgósítás és az új csapatok bevonulása: 2-án Konyev marsall – a november 4-én megindított invázió főparancsnoka – Szolnokon már be is rendezte főhadiszállását, a következő nap során pedig a Vörös Hadsereg egységei gyakorlatilag az összes jelentős várost körülzárták, és a legtöbb stratégiai pontot ellenőrzésük alá vonták. Ezzel egy időben ugyanakkor a moszkvai kormányzat küldöttei – pusztán időhúzás céljából – tárgyalásokat kezdett a Vörös Hadsereg csapatainak kivonásáról.
A megbeszélések november 3-án napközben a Parlamentben zajlottak, a szovjetek pedig aznap estére Tökölre invitálták a magyar vezérkar prominens tagjait – köztük Maléter Pál vezérezredest, honvédelmi miniszert –, hogy ott folytassák a tárgyalásokat. Bár a katonai vezetők tisztában voltak a meghívás veszélyével, felelősségük tudatában végül vállalták a kockázatos utat, mely megegyezés helyett a KGB közbeavatkozásával és a magyar vezérkar letartóztatásával végződött.
A nemzetközi jog szabályait lábbal tipró eljárás nyomán a honvédelem tehát lefejezve várta a november 4-én hajnalban meginduló támadást, de ha másként is alakultak volna az események, erősen kétséges, hogy a vezérkar az esztelen vérontást választotta volna. A szervezett ellenállásnak nem volt értelme, ugyanis – a megelőző napok csapatmozgásainak eredményeként – a laktanyák, repülőterek mind a Vörös Hadsereg egységeinek gyűrűjébe kerültek; ezzel a kormány is tisztában volt, nem véletlen, hogy arra utasította a szabadon maradt tiszteket, hogy egységeikkel ne tanúsítsanak ellenállást. A parancsot a legtöbb egység betartotta, de arra is akadtak példák, hogy a reguláris erők a felkelők oldalán szálltak harcba a szovjetek ellen.
November 4-én hajnali 4 óra körül aztán megkezdődött a forradalom leverése: miközben az éterben elhangzott a Szolnokon ellenkormányt alakító Kádár János beszéde, majd Nagy Imre azóta híressé vált közleménye, a Vörös Hadsereg lefegyverezte a laktanyákban állomásozó egységeket, a felvezényelt páncélos hadtestek pedig bevonultak a városokba. Nagy Imre és a kormány tagjai – Bibó István kivételével, aki az utolsó pillanatig a Parlamentben maradt – reggel 6 óra után a jugoszláv nagykövetségen kerestek menedéket, 8 órára pedig a szovjetek már a Kossuth tér és a legfőbb közhivatalok őrségét is megadásra kényszerítették. Ezzel de facto a forradalmi kormány uralma véget ért.
Természetesen a hadsereg lefegyverzése nem jelentette azt, hogy Magyarország népe belenyugodott a megszállásba: az október 23-a után vívott fegyveres harc felkelői november 4-én hajnalban visszatértek az utcákra, és megpróbálták a lehetetlent, bátran szembeszálltak a több ezerszeres túlerővel. Budapesten belül – többek között – a Széna téren, a Baross tér környékén, a korábban is forradalmi tűzfészeknek számító Corvin köznél, de Soroksáron és Pesterzsébeten is elkeseredett harc kezdődött, ezzel egy időben pedig a vidéki városok – egyebek mellett Pécs, Miskolc, Keszthely és Sztálinváros – polgárai szintén fegyvert ragadtak. Dunapentelén például a reguláris helyőrség látta el hadianyaggal a felkelőket.
Az invázióval egy idővel megkezdődött a reménytelen szabadságharc rövid időszaka, mely során a forradalmárok – főleg a fővárosban, a Dob utca, az Élessarok vagy a Corvin köz esetében – több napon át megtartották állásaikat a modern haditechnikát bevető szovjetek ellen. November 11-én aztán a küzdelem szimbolikusan is véget ért, ugyanis ezen a napon Nagy Imrét – és a kormány többi tagját – felmentették pozíciójából.
Bár a miniszterelnök nem volt hajlandó benyújtani lemondását, a hatalom ezzel az aktussal minden szempontból a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kezébe került, vagyis megkezdődött a diktatúra restaurációjának időszaka.
