Nincs 56-os irodalom! Nem született regény a forradalomról… - hallani tájékozatlan olvasóktól, rosszul tájékoztatott politikusoktól, tudatosan félretájékoztató irodalmároktól. Mert, eme állítással ellentétben, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc a megtorlás évtizedei s az azóta töretlen elhallgatás ellenére igenis megjelenik az irodalomban! Elsősorban a költészet tudta eddig nagy erővel érzékeltetni, fölmutatni, megjeleníteni… a Forradalom hangulatát, leglényegét. És Ötvenhat előzményeit, érzékeltetni, mitől vadult meg ennyire a nép, mi lökte a milliókat az utcára, mekkora elkeseredés kellett ÖTVENHAThoz.

Ötvenhat előzményeiről, az 1944/45-től addig történtekről valóban nem túl sok magyar szépirodalmi mű szól. Nem túl sok, de épp elég! Csak ismernünk kellene őket. Mert a tudatos elhallgatás, jól szervezett és mindenre kiterjedő elnyomás ellenére született annyi magyar költemény, elbeszélés, kisregény és regény, hogy gyermekeink, unokáink megtudják, mi történt velünk… Nagyszüleikkel, szüleikkel. A magyar nemzettel.

Nem túl sok, az is elsüllyesztve, mert az emlékezni nem szerető, a hatalmat 1990 után ismét megragadó álbaloldal mindent megtesz e művek semlegesítéséért: jól fizetett irodalmáraik elhallgatják, feledésre ítélik, semmibe veszik, az irodalomtörténetből is kiemelik/kitiltják a nekik nem tetsző, őket nem igazoló, a vörös zsarnokságról tisztán, érthetően az igazságot fölmutató alkotásokat. Márai Sándor és Wass Albert az úgynevezett rendszerváltozásig gyakorlatilag ismeretlen volt a magyar olvasóközönség előtt, hogy azóta diadalmenetté váljon műveik hazai s külhoni megjelentetése! A diadalmenet nem az őket elhallgató, semmibe vevő vezető irodalmi körök működését dicséri, éppen ellenkezőleg: Wass (valószínű) főműve, A funtineli boszorkány című nagyregénye (két másik műve mellett) úgy került be a minapi Nagy Könyv nevű – amúgy elég cirkuszi – vetélkedő legismertebb, legkedveltebb, legtöbbre tartott magyar könyvei közé, hogy az igen tisztelt szakma egy szót nem ejt róla (róluk) tankönyvben, irodalomtörténetben. Azaz az irodalmárok minden igyekezete ellenére talált rá a magyar olvasó arra a regényre, amely a 20. század második felének tán legjelentősebb magyar nagyepikai műve - az olvasók százezrei, meg a magunkfajta, igaz, nem túl nagy, ám gyarapodó számú tollforgatók szerint. (A Nagy Könyv viadal 25. helyezettje lett A funtineli…, 32: Adjátok vissza a hegyeimet!, 68: Kard és kasza.)

Az előzményeket, a forradalmat kiváltó okokat a legpontosabban, legteljesebben, már-már verses epikai műként Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeménye veszi sorra. A nagy mű a legsötétebb elnyomás, a legaljasabb honi vörös önkényuralomcsúcspontja táján, 1950-ben íródott, s 1956-ban, a forradalom napjaiban jelenhetett meg az Irodalmi Újságban. A pesti hetilapban nem akármilyen írások társaságában láthatott napvilágot, s a lap majd minden sora kiáltás a szabad Magyarországért.

Az ’előzményekről’ a nagyok közül például Illyés fiókmélybe rejtett Mondata, a kicsik – kevéssé ismertek, a leginkább elhallgatottak – közül például Garai István, akinek 1948-as Mesekirály című békéscsabai verseskötete a rémuralom bíróságának két év börtönt ért. Ez a Garai a bontakozó önkényt és a felföldi szülőhazáját újra megszálló csehek és szlovákok emberiség – és emberiesség - elleni bűntetteit leleplező csokornyi költeményéért jutalmaztatott a szegedi Csillagban eltöltendő évekkel. Derékba törve egy tanárember és családja életét, megakasztva az induló költő pályáját a pálya elején. Garai e pár – az irodalomból örökre (?) kitiltott - verse nem lángelmei mű, de aki (gyanútlan utódként) elolvassa őket, megérez valamit abból, ami 1956-ban az utcára kergette az embereket. ’56-ban, amikor már elszakadt a cérna, tovább nem lehetett tűrni.

Illyés Egy mondata kitiltatott könyveinkből, hogy 1989/90 lázas napjaiban rendre megjelenjen az anyaországi és a határon túl élő magyarság újjászülető sajtójában: a szabadulást ígérő új demokrácia forradalmi lelkesedéssel induló lapjai tucatszám tették címlapjukra az Egy mondat a zsarnokságról című káprázatos művet! E lapokban kimondhattuk végre: elég volt.

ELÉG VOLT! Tán ez fejezte ki a legjobban ötvenhat hangulatát. Elég az elnyomásból, kiszipolyozásunkból, megalázásunkból, nemzeti hagyományaink sárba tiprásából. Elég!

Ezt fogalmazódik meg ’56 verseiben.

Benjámin László Elesettek című költeménye is az Irodalmi Újság november 2-i számában látott napvilágot, Dutka Ákos Ember és magyar című költeménye több lapban megjelent. Jobbágy Károly izgatott versekkel fejezte ki együttérzését és egyetértését a forradalommal (Felkelt a nép…, A rádió mellett). Kiss Dénes is megszenvedett Velünk, vagy ellenünk című művéért. Kónya Lajos A magyarokhoz című költeményében így ír:

…Verje meg az isten, veretlen ne hagyja,

lobogó hitünket ki lábbal tiporta

s az idegen fegyvert ölésünkre hozta!..

A kolozsvári egyetemista Lászlóffy Aladár ’véletlen’ Pesten időzve éli át a nemzeti forradalmat, s tör ki belőle Vasárnap hajnal című művében:

Most tankok tördelték ki a körúton a fákat.

Jó, ne legyenek fáink. Jók lesznek a barikádnak.

Nekimentek tankkal, omlott a kő, a háznak.

Jó, nem lesznek házaink. Jók lesznek barikádnak.

A feldőlt villamosok közé ágyúkat ásnak.

Jó, nem lesznek utcáink! Jók lesznek barikádnak.

Páncéltörővel esnek neki a babaágynak.

Golyósorozatok a testünkből lerágnak.

Jó, nem lesznek testeink. Jók lesznek barikádnak.

Mind barikádok leszünk rom-földünk szíve elé

S majd kaszás csontvázak állnak ránk

s védnek, vágnak… (Budapest, 1956. november 4-15.)

A forradalom idején itthon születő költeményekkel egy időben a nyugatra szakadt magyarság írói is megszólaltak, e munkák közül a legkiemelkedőbb s legismertebb Márai Sándor Mennyből az angyal című hátborzongató költeménye, amely az eltiport Magyar Forradalom fájdalmas fölmagasztalása.

Az elbeszélők közül is sokan megszólaltak a forradalom napjaiban, valamennyi tanulságos olvasmány, több (rövid) írásuk pedig máig hatóan adja vissza Ötvenhat lényegét. Ilyen például Szabó Lőrinc Ima a jövőért, Féja Géza A Duna völgyében csoda történt című jegyzete, a békéscsabai rádióban hangzott el, s lapban is megjelent, amely így zárult: Ide, magyarok! Tamási Áron többször is jelentkezett mondandójával, talán legszebb ötvenhatos írása a Magyar fohász. Örkény István, azon álmélkodva, hogy székesfővárosunk, az ő sokszor ócsárolt szülőhelye milyen hősiesen szembeszáll a zsarnoksággal, Fohász Budapestért című jegyzetét teszi közzé. Ebben Örkény így ír: …légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Déry Tibor írószövetségi fölszólalásából idézünk: Nekünk magyar íróknak egyöntetűen az a véleményünk, hogy népünk történelmének s benne a munkásmozgalomnak legnagyobb, legtisztább és legegységesebb forradalma nyomatott el…

E röpke szemle tán kellőképp bizonyítja, mennyire nem számított, kit tartanak jobboldalinak, kit vesznek baloldali-számba! Magyarok voltunk valamennyien, magyarok és demokraták, magyarok és szabadságpártiak. Magyarok.

Buda Ferenc börtönbe került ötvenhatos költeményei miatt – ezek közt pl. 1956

Töredék, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó 2006-os kötetében, a Túl a falonban. Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című verse 1956 egyik leggyújtóbb hangú költeménye, akkor és azóta jó néhányszor megjelent – 2001-ben ezen a címen adták közre az 1956-os forradalom verseiből és gúnyirataiból válogató kötetet.

’Ugyanezt’ ábrázolják a később születő – irodalmárék és tejtestvér politikustársaik szerint nem létező – művek.

A két kaposvári író, Csernák Árpád és Gerencsér Zsolt közösen írt regénye, a Felnőtté tiporva (Pomáz, Kráter Műhely, 2003) a legfiatalabb hősi halott ötvenhatos forradalmároknak – köztük a szinte gyermekként kivégzett Mansfeld Péternek – állít emléket.

Balogh Elemér – a Csíksomlyói passió című, a Nemzeti Színházban förgeteges sikert arató darab szerzője – 2006-ban a forradalom ötvenedik évfordulójára a Német László Társaság által meghirdetett regénypályázat késztetésére írta meg a maga élményeit. A tanár című – kiadás előtt álló – regény azoknak a valóban lánglelkű, tiszta szívű, rendíthetetlenül nemzeti, demokrata, humanista szellemiségű magyar értelmiségieknek az alakját idézi meg, akik a végsőkig kiszipolyozott, megalázott nemzet hívásának engedve falujuk, városuk, megyéjük (kis hazájuk…) élére álltak. A helyi forradalmi tanácsok, nemzeti bizottságok, munkástanácsok élén állva szervezték a pillanatok alatt széthulló – moszkovita pecsovicsok által működtetett - vörös Quisling-hatalom helyére az önszerveződésre akkor még egy pillanat alatt kész magyarság új önigazgatását. Azokat a hősöket idézi, akik valóban bármire készek voltak a Haza megmentéséért – lefogva a bosszúra kész (a gyilkos ávósokat rövid úton elintézni készülő) kezet, fegyvertelenül a városra törő szovjet tancsorda elé állva, a kádári-hruscsovi vérbíróság előtt az életet jelentő önfeladás helyett a vértanúságot is vállalva. (Balogh Elemér, aki ’56-ban pesti egyetemista, a forradalomban való részvételéért börtönbe kerül s kirúgják az egyetemről, a veszprémi gimnáziumban tanítványa az 1958-ban kivégzett Brusznyai Árpádnak, A TANÁRnak, akinek a sorsa a regény főhősének megformálásakor nyilván hatással volt az íróra…)

Karátson Gábor Ötvenhatos regény című műve 2005-ben jelent meg s meglehetős visszhangot váltott ki. Ez a mű sem igazolja azt a hamis állítást, hogy Ötvenhatról nem született nagyepikai mű. Sőt! A műbírálatokból kitetszik, hogy a kitűnő ötvenhatos regények EGYIKE Karátson Gábor nagyszerű alkotása.

Benedikty Horváth Tamás Suvenír című ötvenhatos regénye 1999-ben jelent meg. A kétkötetes nagyregény szerzője 1965-ben egyetemistaként kerül börtönbe, másfél évet tölt rács mögött ’ellenforradalmi szervezkedés’ miatt – nem akárhol, a szegedi Csillagban (erről szól Szamurájok című regénye). Ötvenhatos munkájának hősét az oroszok kivégezték, ám az átlőtt fejű fiatal férfi csodák csodájára életben marad. Barátai bújtatják, gyógyítják, majd külföldre menekítik… Mint az író panaszolja: a Kertek 2000 nevű – azóta (érthető, hisz nem a zsarnokmentők táborából való) megszűnt – kiadó által közreadott regényről a szakma szinte szót sem ejtett. Nem hogy a Piros-Kék Zsarnokmentő Szolgálat csatlós irodalmárhada nem hozta szóba, említené a világért sem sehol, venné számba, amikor Ötvenhat Irodalmáról volna szó, a magyar hagyományok folytatását és megújítását vállaló nemzeti demokrata szellemiséget valló műítészet is mélyen hallgat.

Kovács István A gyermekkor tündöklete című regénye is Ötvenhatról szól.

Nagy Gáspár egy sor ötvenhattal foglalkozó költeményt tett az asztalra, kettő közülük akkora sikert aratott, hogy a magát puha diktatúrának becéző kádári zsarnokság szellemi fogmegdjai betiltották a közreadó folyóiratokat. A szerzőt kirúgatták állásából (az egyre nyugtalanabb, s az ’elvtársak’ nem kis rémületére az elégedetlenség élére álló írószövetség vezetéséből kellett távoznia), ’veszedelmes’ költeményei pedig csak a megmentett lappéldányoknak köszönhetően járhattak kézről kézre – hozzájárulva az ellenállás terebélyesedéséhez, a köz bátorságának fokozódásához. Öröknyár: elmúltam 9 éves című, Nagy Imre (a költeménybeli NI) gyilkosainak néven nevezésére buzdító verse az Új Forrás 1968 októberi számában látott először nyomdafestéket – NI kivégzésének 10. évében, a forradalom kitörésének 12. évfordulóján. Kellőképpen berezeltek az elvtársak a pesti kommunában, csúnyán meghurcolták mind a szerzőt, mind a közreadásban vétlen, ám párttag, tehát mindenképpen lúdas (hisz nem elég éber) szerkesztőjét, Sárándi Józsefet. Hogy Nagy Gáspárt – és a hozzá hasonló szelíd (nem furkósbotos, ’másnap’ a zsarnok mellé testőrnek álló) forradalmárokat - nem lehet megtörni, képesztette el a világot: 1986 nyárelején a Tiszatáj adta közre A fiú naplójából című újabb zsarnokölő költői sorait – a lap szerkesztőit világgá zavarták, ám Nagy Gáspár mellé akkorra már annyian álltak, hogy a végkifejlet kezdett mutatkozni. 2006-ban 1956 fénylő arcai címmel Püskinél látott napvilágot a forradalmárokat megidéző új műve.

Sarusi Mihály Kazal című – áldokumentarista, valójában a népi epika ’igaz történet’-eihez hasonló, az író által előállított elemekből építkező, és a kollázs-megoldást választó – regénye a PARASZT ÖTVENHAT, az alföldi falu és kisváros forradalmának fölmutatására vállalkozik. Az Új Magyarország nevű napilap – a nemzeti polgárság szellemiségét 1990 után elsőként vállaló országos lap – 1991-ben indulásától 76 folytatásban közölte, s az októberi forradalom évfordulójára a Tevan Kiadó megjelentette. A lapban százezer példányban látott napvilágot, az irodalmár szaksajtó mégsem vesz róla tudomást – ahogy a többi létező, valóságos, könyvként bármikor átlapozható-olvasható-tanulmányozható ötvenhatos magyar regényről sem. A Kazal a magyar falu 1944/45 utáni szétverésével kezdődő, s az ötvenhatos ’parasztlázadás’-sal végződő időszakkal foglalkozik. Föltehető bűne nem a ’dokumentarizmus’, a népi elbeszélő modor és a ’ragasztás’, hisz ezeket a napnyugati ’műveltebb világ’ több nemzeti irodalma, mi több, a világirodalom is jól ismeri, sokkal inkább a szemlélete: az egyértelmű állásfoglalás a kifosztott parasztság mellett, s a népnyúzó ’kommunizmus’ félreérthetetlen elutasítása. Az a valóságos dráma, amelyben részeltetett a Nagy Magyar Alföld népe a szovjet megszállásnak és a megszállókat kiszolgáló pecsovicsoknak köszönhetően.

Szakonyi Károly Bolond madár című regénye a rendszerváltozás előtti pillanatban, a vörös terrorfiúk lapátra helyezésére készülő hangulatban látott napvilágot – tán emiatt nem emlékszik rá szinte senki. („Nincs ötvenhatos regény!” – sopánkodott ünnepi beszédében nemrég egy ’polgári’ ’ellenzéki’ ’politikusasszony’. Nyilván nem mert végigolvasta a kortárs magyar elbeszélő-irodalmat, hanem mert a körülötte tébláboló – az ide-odaállástól már-már a helyét sem lelő - irodalmár képzettségű és kinézetű szakértők ezt súgták a fülébe, tették elé a cetlire az irkalapra rótt hamisságot.) Szakonyi kitűnő regénye az 1956-ban ereje teljében lévő legifjabb magyar nemzedék legjavának a drámáját ábrázolja mesteri kézzel, finom érzékenységgel, a tragédia csöndes, ám annál hitelesebb érzékeltetésével. A főhőst a pesti utcán – Piros a vér… - ruszki tank géppuskása lekaszabolja, hogy legyen kiért küzdenie barátnak, orvosnak. Szakonyi Nietzsche- idézetet tett műve élére: „Mondd: merre szállsz /a tél elől, bolond madár?!”; hősünk szerelme – madárként, a tél elől? – Nyugatra hagyja magát sodortatni...

Szilágyi Andor A világtalan szemtanú c. ötvenhatos regényét 1989-ben adta ki a Kráter, az ebből írt, Böllérénekek c. drámát 1998-ban Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház mutatta be (’véletlenül’ nem valamelyik pesti magyar társulat!), a 2006-os félévszázados fordulóra pedig film készül belőle. Túl sokat erről a műről sem tud a nagyközönség.

Szőts Géza szintén a mostani évfordulóra jelentkezik ötvenhatos munkájával. Liberté ’56 című műve (filmforgatókönyv kötetben, drámai mű - a Debreceni Csokonai Színházban -, és a hajdúságiak e mű nyomán készülő mozija) hangulatát nyilván jól visszaadja egy betét, a Kádár János dala című költemény, amely így kezdődik: A sárgaborsó-főzelék? / a sör nem volt talán elég? – s így végződik: Akasztófámon együtt lóg majd / az Úristen s a csőcselék. /
Mert lesújt rájuk / prrrrrrrroletár öklöm!

E vers persze már jelzi azt a hangulatváltozást, amely az ország szabad lelkű népére jellemző a székesfővárost illetően. 1956-ban valóban a nemzetet képviselte Pest – ami, érdekes módon, a pesti értelmiség javát is meglepte: Örkény István Fohász Budapestért című ’egyperces’ jegyzetében rácsodálkozik az általa sem túl sokra becsült pestiségre! Lám, rácáfoltak bizalmatlanságára, rossz tapasztalataira a tankokkal szembeszálló pesti fiúk és pesti leányok! PEST.

Hogy a külföld miként értékelt? Keleten, nyugaton egyaránt megrendítette a gondolkodó embereket a Magyar Ötvenhat, s az írók legjava meg is fogalmazta, mit érez – ahogy tette 1848-ban például Heine -, ha azt a szót hallja, ’magyar’. Albert Camus A magyarok vére című írásában így szólott volt: …És ha ez a közvélemény nagyon is erőtlen és önző ahhoz, hogy igazságot szolgáltasson egy vértanú népnek, ha a mi hangunk túlságosan gyenge, kívánom, hogy a magyar ellenállás megmaradjon addig a pillanatig, amíg keleten az ellenforradalmi állam mindenütt összeomlik ellentmondásainak és hazugságainak súlya alatt.

Hogy (előbb, akkor, meg utóbb) milyen világban adatott számunkra élni, álljon itt néhány koronatanú főkolompos ellenünk fogalmazott vádiratából pár szókimondó szó.

Hogy mondta 1956 végén Marosán György? „Mi nem tréfálunk, amikor azt mondjuk, hogy proletárdiktatúra államrendszerre van (szükség) Magyarországon – mi azt mondtuk Rákosi egyik művének vitájánál, hogy Magyarországon nem volt proletárdiktatúra, mert a proletárdiktatúra egyik feladata fizikailag megsemmisíteni az ellenséget, értsük meg, fizikailag megsemmisíteni. Rákosi ezt elmulasztotta, nem tette meg. Elvtársak, ránk hárul ez a feladat, hogy amíg 1945-46-ban nem csináltunk meg, azt 1957-58-ban fizikailag kell elvégezni.” Ennek ’előzménye’ Lenin üzenete 1919-ben a Magyar Tanácsköztársaság vezetőihez: „Lőjétek agyon a szociáldemokratákat és a kispolgárokat. A kommunisták nem hagyatkozhatnak a burzsoá törvényességre.”

Szomorú, de igaz: nem egyszer gyilkosaink (s vérszerinti és szellemi hozzátartozóik) förmednek ma ránk: Mért hallgattatok? Mért nem írtátok meg? Ti is épp olyan bűnösek vagytok, mint akik mindezt tiltották…

Álljunk ki Ötvenhatról szóló költeményeinkkel, elbeszéléseinkkel, regényeinkkel, színdarabjainkkal… Ha hiszik, ha nem: itthon jó darabig nem lehetett. Hogy amikor fölcsillanjon valami reménysugár, talán mégis megéljük, netán mégis megérhetjük a rémuralom bukását, elővegyünk titokban elkövetett – évtizedekig rejtegetett - (ötvenhatos) írásainkat, avagy nekilássunk emlékeink, élményeink, érzéseink, tapasztalataink, tanúságunk műben való megörökítésének.

Nem késtünk el. A pontos, hiteles, egyszerre mélybe merülő s égre tekintő – s kellő írói-költői tehetséggel megalkotott - írás örökre megőrzi frissességét, újdonságát, igazságát. Csak: vegyük észre, vegyük kézbe, jussunk hozzájuk! Adjuk gyermekeink kezébe…

(forrás: http://www.buvopatak.hu/index.php/otvenhat-az-irodalomban)

Döntsd el magyar, mondd ki a szót!
Itt visszalépni nem lehet!
Az ifjúság acél-szíve
a forróságtól megreped!-
Döntsd el magyar, döntsd el diák,
és fonjunk lánccá a kezünk!
Döntsd el, ki élsz itt e honban
velünk jössz-e? Vagy ellenünk?

Ébredj magyar! Ma aludni
gyalázat! Vakondok szerep!
Jöjj el közénk égő szívvel
s emeld fel büszkén a fejed!
Birka-fejjel gyávák járnak!
Napra - néző a mi szemünk!
Ne várj tovább! Ma határozz!
Velünk jössz-e? Vagy ellenünk?

Felgyújtottuk a szíveinket,
szemünkben villámfény lobog,
hozzátok szólunk fásult falvak,
ébredő magyar városok!
Mi lettünk ma a vérkeringés,
új indulókat ver szívünk.
Tudni akarjuk, még ma! Tudni!
Ki van velünk és ellenünk?

Utódai a mártíroknak-
mi döntsük el a holnapunk!
Bitófák nőnek virágok közt,
ha nem merünk, ha hallgatunk!-
Kiégetik a lelkeinket,
férgek marják az életünk!
Holnap késő már! Ma kiáltson:
Ki van velünk és ellenünk!

(1956. október 24.)

Felkelt a nép, - hiába volt bitófa,
Kegyetlen kínzás, börtön és halál.
Feltámadt ő, a holt, - ki tíz év óta
sírban feküdt, - ma újra talpon áll.

S mily' óriás! Kezével szobrokat dönt
és széttépi a rabság címerét.
Ő, aki eddig szolga volt e földön
Parancsol, ítél, arca fényben ég.

Az, aki látta egykor megalázva,
vonulni sorban, utcán birkamód.
- nem ismer rá, hogy láncait lerázta
s kiált: „Rabok legyünk, vagy szabadok?!”

- nem ismer rá az sem, ki megkötözte,
ki nem érte, hanem belőle élt,
riadtan nézi, hogy hatalmas ökle
hová zuhan? bilincsét zúzni szét.

Dicsőség néked ifjúság és hála,
hogy itt e földön, ahol életunt,
ki nem szabad és inkább dől halálba,
- már nem kell többé szégyellnünk magunk.

Budapest, 1956 október 24.

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket  mindenkori készletünk erejéig. 

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

Rólunk beszélnek minden nyelven
sikong az éter és csodál:
„Dávid harcol Góliát ellen."

Népmilliók aggódva nézik,
hányan indulnak halni még?
S küldi a nép ifjú vitézit.

Fiatalok, még alig éltek
s füttyőngő golyók hangja közt
támadnak neki a pribéknek.

Nem akartunk híresek lenni,
ilyen áron meg semmiképp,
hisz' bánatunk már végtelennyi,

de nekünk mindig az jutott,
hogy a világ minket csodáljon
s fiaink kapják a golyót:

Kint ágyú szól, gyors lövés pattan,
a falról Petőfi figyel,
ahogy járkálok egymagamban.

Így járkált ő is átkozódva
„Európa újra csendes..."
csak minket húz a sors karóba,

csak minket öl száz év után is
ugyanaz, aki hajdan ölt;
hogy hányan hullunk? - sose számít.

M á s o k csodálják bátorságunk
mi meg naponta meghalunk,
dzsida, s golyó veri át hátunk,

de megmutatjuk a világnak,
hogy mikor mindenki lapul
s csak a "rádiók kiabálnak,

mint akinek már mindenképpen
minden mindegy, hát Életet
adunk Szabadságért cserébe.

És ha a Sors minket így büntet,
mert hogy tűrtünk tíz éven át,
felmutatjuk véres fejünket,

s tudjuk, hogy mindent megbocsát.

Budapest, 1956. október 29.
Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket  mindenkori készletünk erejéig. 

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: A világ most velünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek Ti szent fiatalok.
Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szent nevetek.
Köszönöm néktek drága, szet fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barikádok hunyó szent sugarainál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.

Lánctalpakon, egyenruhában jön a HALÁL értetek.
Szerelem, munka, remény, jó és rossz már tőletek elvétetett.
De már emléketektől is veszik el a becsületet.

Élők és holtak: fosztogatónak Titeket gyaláz, aki
Ezt a szomorú országot utolsó kincseitől akarja megfosztani.
Hát jöjjön a lánctalpas Hatalom! Szívünket fossza ki!

Ágyúszó, könnyűzene búcsúztatja az elesetteket, nem sírás.
Mi lesz velünk? Már csak a sírban van a szabadulás?
Nincs felelet. Csak a vér van, csak a gyász.

Irodalmi Újság, 1956. november 2.

Illyés Gyula (1902—1983) költõi és írói munkájának nagy részét a magyar nép sorskérdéseinek szentelte. 1945 elõtt a társadalmi igazságtalanság ellen szólalt fel, a háború idején a magyarok frontra terelése ellen tiltakozott, majd õ volt az, aki a legkövetkezetesebben harcolt az elszakított területeken élõ honfitársainkért. Az 1948 utáni diktatúra idején sokáig csak burkolt formában fejezhette ki tiltakozását.

A költõ 1950-ben, a letartóztatások, bebörtönzések és kivégzések idején írta meg Egy mondat a zsarnokságról címû versét. A mû a sajtóban csak az 1956-os forradalom napjaiban jelenhetett meg. A verset ezután ismét tilalom alá helyezték, és csak 1988-ban láthatott napvilágot Illyés gyûjteményes kötetében. 1956-ban azonban ismertté vált, s az emberek titokban másolgatták, terjesztették. Nyugatra szakadt hazánkfiai is kiadták, hanglemezen és magnószalagon hallgatták a költõ saját elmondásában. A költemény a tilalom éveiben is szolgálta a magyarság igazságszeretetét, lelki egészségét.

Címéhez híven, egyetlen mondatban fejezi ki a vers Illyés Gyula véleményét a Rákosi-diktatúráról. Vádló szava érvényes minden államrendszerre, amely a vers betiltásával ismeri be önnön zsarnokságát. A hatalmas körmondat az élet minden területén megmutatja, hogy a zsarnokság miként hódít az emberi viszonyokban, a magán- és közéletben éppúgy, mint a lélekben.

A vers sajátsága, hogy a körmondatban az elsõ versszaktól kezdve megteremti a halmozás feltételeit. Úgy sorolja fel a zsarnokság ismérveit, hogy a nemcsak szóval elõkészíti a következõ ismérvek sokaságát. Így érezteti, hogy a zsarnokság mindent áthat. Nemcsak a fegyveres hatalom legdurvább tetteivel tombol, hanem belopja magát az ember magánéletébe, megmérgezi a családot, a munkát, a szerelmet. Az ember végül már önmagában hordozza a zsarnokságot.

A dolog közepébe vág, s mindjárt a lényegre tér a költõ. A szöveg egyre szenvedélyesebb. A versszerkezet is érezteti, hogy miként szorul a hurok a rabságban tartott ember körül. A vallatószobáktól, a börtöncelláktól, a bírói ítélettõl, a kivégzésektõl és a titkon elföldelt halottaktól a belsõ meggyõzõdésünkig mindenütt jelen van az elnyomó hatalom. Az ember életét áthatja a zsarnokság legfõbb eszköze, a félelem. Ez teszi a mindennapi embert alakoskodóvá, képmutatóvá. Ez készteti a tömeget a vezérek ünneplésére. Ez teszi hajlandóvá a mûvészt arra, hogy szobrot állítson a zsarnoknak. Már a gyermekeket úgy nevelik, hogy el ne árulják szüleik véleményét, mert akkor meghurcolják õket. Hazudni kell egymásnak s önmagunknak. Aggódni kell folyamatosan: vajon hazajön-e a párunk, ha sokáig elmarad. Eszünk a zsarnokság rugója szerint jár. Hazudik a pap a szószéken, ha nem akar börtönbe kerülni. Eltorzul ízlésünk, feladjuk gondolatainkat. Végül a költõ hiábavalónak nevezi versét, hûsége bizonyítékát is: a zsarnokság ellen nem tehet semmit. Tudja, a zsarnokság a mûveket is kihasználja. Ha nem tiltja be, akkor meghamisítja, a maga hasznára fordítja.

Parányi jelenetek villannak fel. Mind a zsarnokság valamilyen formáját világítja meg. Megjelennek rabok, amint kopogtatásukkal Morse-jeleket váltanak, feltárul a kivégzõfal, ahol dobszóra vezényelnek sortüzet, látjuk a megfélemlítetteket szájuk elé emelt ujjal, amint pisszt intenek — és így tovább.

(forrás: http://www.nemzetismeret.hu/?id=4.55)

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket  mindenkori készletünk erejéig. 

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

"...ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát..."

Hatalmas titkokat ringatott 1956 aranysugarú ősze. Arany falevelek puha szőnyege felfogta még a nagyváros zaját is, az ég kéken ragyogott – és a Mars földközelben volt. Áhitatos csend burkolta védőn lelkeinket, mintha az egész ország templommá vált volna. Valami történni fog, mondogatták az emberek már október elején. Némelyek a Mars közellétében biztak, hogy vele együtt Csaba királyfi is elérkezik, hogy végre rendet teremtsen dolgainkban, mások a napra nézve szimatolták a jövőt ringató kék eget, de abban mindenki egyetértett: valami megérett, valaminek történnie kell a dolgok rendje szerint. Már ekkor megbillent a reánk nehezedő rabság súlya, s először tudtuk, hogy le is vethetjük, sőt le is vetjük magunkról.

Azután elérkezett Október Huszonharmadika. Egy iskolai vizsgaünnepségen éppen József Attila versét szavaltam:

„...Irtózatos nagy bosszú ez,

Várni, várni, amíg vége lesz,

Míg valaki fel nem ordít,

Ködből, csöndből fel a holdig,

Fel a pestishez magához,

Aki irtózattal átkoz,

Megátkoz ebtartót, ebet,

Legelőször is engemet...”

A kommunista vizsgabizottság éppen mérlegelni kezdte volna, hogy ezért a szavalatért dicséret, vagy dutyi jár, amikor felpattant az ajtó, s valaki bekiáltotta a terembe: tüntetnek a városban. Lelkünk repített végig az Üllői úton a Duna irányába, hogy együtt menetelhessünk a szabadság megtestesült vágyával, honfitársainkkal.

Október huszonharmadikával együtt megérkezett a felszabadult lelkek ujjongása, hogy íme mi váltunk Csaba királyfi sorkatonáivá. Fiatal életünkben először éreztük saját sorsunkon át, hogy mit jelent a szabadság. Akkor is, évtizedekkel később is tudtuk, hogy ezért az érzésért, ezekért a napokért érdemes volt megszületni, érdemes volt élni. Az ezután következő keresztfa súlya – ha lehet – még meg is  sokszorozódott, mert az ímént született szabadság nem tudott többé mást elfogadni. Régi idők történéseiről beszélő költőink szabadságról szóló verseit – ekkor már tudtuk – hasonló győzedelmes érzések szülték, s örömükben most már a saját élmény erejével tudtunk osztozni valamennyien. Így ötvöződött szerves egésszé a jelen, múlt és a szabadnak látott jövendő életünkben.

Október Huszonharmadika fénye soha nem fakult el emlékeinkben. De csak most, ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát. S csak most látom, ötven évvel később teljes erejével azt, hogy ez az egység adta meg szabadságunkat is. Talán ezer év óta először, EGY volt a MAGYAR. Feltételek, kivételek, törésvonalak nélkül EGY. Az eszmék egyetemességének erejével felülemelkedtek e világ, sokszor oly fontosnak tartott megkötöttségein: a szabadság egyet jelent függetlenül attól, hogy ki az elnyomó és a szabadulni vágyó. A környezet, a körülmény csak köd, füst, melyen mindenkor átvilágít az eszme ereje és fénye. 1956 szereplőinek lelkében ez a tudat lelt hazát és fejtette ki erejét. E tudat fénye látszólag elhomályosult a hivatásos ködgyártók tevékenysége nyomán, s ez nehezíti 2006 eszmei forradalmának diadalát. Pártok és ködök között botorkálva elfelejtjük egységünk erejét, s a sorainkba férkőzött magyarul beszélő idegenek ezt a ködöt akarják minden áron diadalra segíteni, ha engedjük.

Megosztottságunk kárpátmedencei múltunk utolsó évezredében való létezéséről nem kell most beszélnünk, hiszen tudjuk, hogy mint ragadozó, mindig nyomunkban volt, nemzeti királyaink idején éppen úgy, mint a kuruc-labanc világban, s folytathatnám a sort. E megosztottság idegen lelkű táplálói soha nem értették az építő eszméken nyugvó magyar lelkiséget. Viszont soha nem beszéltünk az ennél sokkal mélyebben szántó megosztottságunk eredőjéről, amit a következőkben látok körvonalazódni:

A kárpátmedencei ősi magyarság az Aranykor lelkiségét, csak szeretni és építeni tudó eszmeiségét napjainkig őrzi, mely mint templomi örökmécses ég kebelében, s tudja, hogy ezzel a fénnyel kell megmentenie a világot. Ennek a szeretetnek befogadó erejével várta vissza mindenkori, őshazába visszatérő véreinket, annak ellenére, hogy azok élettapasztalata már útat engedett a gyakorlatiasabbnak vélt életszemléletnek is. A visszatérők lelkének egy eldugott zugában is él aranykori szeretet-lángjuk, de hatalmas, büntető erővel Isten kardjaként zúgtak végig a világon. Az ősmagyar szeretet életet termő rögein nyílhegyeket kovácsoltak, s ez a két életszemlélet soha nem tudott egymás mellé simulni surlódás mentesen közös magyarságuk tudatában.

Ennek az egységnek a megalkotása legsürgősebb és legközvetlenebb jelenkori feladatunk a szeretet jegyében, az eszme éltető diadaláért, Isten segítségével.

Ennek volt tudatában Rákóczi, s imája lehet napjaink útmutató erőssége:

RÁKÓCZI   IMÁJA

A TE KEZEDBEN VAN SZÍVÜNK, URAM,

DÖFD ÁT SZERETETED NYILÁVAL,

GYÚJTSD FEL A LOMHÁKAT,

VEZESD VISSZA AZ ELTÉVELYEDETTEKET,

VILÁGÍTSD MEG A VAKOKAT,

LÁGYÍTSD MEG A HAJTHATATLANOKAT,

BÁTORÍTSD MEG A HABOZÓKAT,

TANÍTSD A TUDATLANOKAT,

GYARAPÍTSD BENNÜNK A HITET,

GYÚJTSD FEL A KÖLCSÖNÖS SZERETET LÁNGJÁT,

S ÚJRA ÉS ÚJRA KÉRLEK,

ADD, HOGY SZERETETED GYARAPODJÉK,

HOGY EZ AZ ISTENI LÁNG

EMÉSSZE FÖL VISZÁLYKODÁSAINKAT.

(forrás: http://www.magtudin.org/Tomory%20Zsuzsa%20Eszmeles%201956-2006.htm)

Ha a fiam megkérdezné tőlem... „Apukám, Te hol voltál 56. októberében?”, akkor bizonyos az életem legszebb, legizgalmasabb része jutna az eszembe. Részemről úgy érzem a forradalom akkor kezdődött, mikor egy egyetemista korú fiúval a vonaton munkából hazafelé menet beszélgettem 56. szeptemberében. Ki hangosan panaszkodott, évek óta várt az időre, hogy végre az egyetemre járhasson és most nem vehették fel mert minden egyetem tele van Kínai vagy más kommunista ország fiataljaival és Ő saját hazájában nem tanulhat tovább és erre mutatta milyen röpcédulákat szerkesztett. Nem emlékszem a tartalmára, de tudom még ma is, hogy akkor milyen félelem fogott el; ijesztő volt a röpcédula tartalma. Albertírsáról jártam Pestre dolgozni a Parafa kőgyárba.

Október 24.-én reggel szokás szerint a vasútállomáson reggel négykor vártunk az első vonatra Abonyi Miskával, ki távoli unokatestvérem. A szokásos félalvást a vonaton ma nem tudtuk meg tenni, mert mindenki élénken beszélgetett, vitázott, hogy a kalauzok, kik az éjféli vonattal jöttek most azt mondják, Pesten a belvárosban lövöldözés van és vadásznak a kommunistákra. A legnagyobb zaj a rádiónál volt, és Miskával úgy beszéltük meg jobb lesz, ha nem szállunk le Kispesten, hanem bemegyünk Kőbányáig.  Beérkezve, a vonatról, hogy lenéztünk a Zalka Máté térre, már tudtuk, nincs minden rendben. Az emberek nem siettek munkahelyük felé, egy teherautón egy fiatalember torka szakadtából átkozta a kommunizmust és mondta, hogy a Rádiónál lövik az Ávósok a magyarokat. Kért, hogy önként ki akar jönni segíteni.

Én meg Miska nem is szóltunk egymásnak, de már másztunk is a teherautóra, és a körút után az Üllői úton letettek. Mivel a belvárost és az utcák neveit nem nagyon ismerem az olvasó ebből tudhatja, hogy az utcát vagy környéket mikor megnevezem, nem vagyok benne biztos, főleg, mert 33 év után Kanadából visszapillantva az emlékezet nem lehet pontos. Ahogy a teherautókról leugrottunk több 9-10 éves gyerek jött oda és puskagolyókat - melyek zsírpapírba voltak csomagolva - nyomtak a kezembe.

”Nincs puskám.” mondtam a gyerekeknek erre ők: „Majd lesz.” És mutatták, merre menjünk a Rádió felé, csak egy pár lövést hallottunk, ahogy az épület elé értünk. A bejárat előtt láttam öt halott Ávóst, ahogy feküdtek egymás mellett. Észrevettem, hogy az egyiknek a keze, a feje felett kinyújtva, a középső ujja le lett lőve és az üres hely, ahol az ujja volt meg ütötte a szemem.

Hirtelen nagy lövöldözés támadt, géppisztolysorozatok, berohantunk az épület udvarába és Miska eltűnt mellőlem.  Valaki az emeletről ránk lőtt, mindenki fel bőszült: „Fel fel! Nyírjuk ki!” Én az egyik lépcső járathoz rohantam és ugrottam a lépcsőkön, majd megmerevedtem a lépcsőkapunál, ahol két vöröskeresztes nővér egy katonát ápolt, az egyik a homlokát simogatta, alul a mellén vért láttam folyni, a katona jajgatott: „Édesanyám sohase látlak többé!”.  Borzasztó hatással volt rám. De abban a pillanatban láttam meg a puskáját. Oda rohantam, felkaptam. Csak a nővérek néztek rám ijedten, én a lépcsőn futás közben, raktam a golyókat a tárba. Milyen jó, hogy a gyerekek adták a golyókat, mert a puska tára üres volt. A másik emeletre érve újra minden csendes lett, valaki üvöltözött az ablakon: „Ne lövöldözzetek hülyék.”

Le értem az udvarra, ott láttam Miskát puskával. „Hol vetted?” kérdeztem, erre ő: „Gyere, megmutatom”. Bevezetett egy nagy hodály terembe, hol puskák százával szépen sorban a plafonig voltak rakva. Mentünk a Bródy Sándor utcába, jobbra láttam az Ávóst kinek hiányzott az ujja. Valaki úgy látszik megtalálta, mert oda lett téve a csonka részhez egy pár centire és ez felfordította a gyomrom. Elkezdtem hányni, de lehet, hogy ez a sok halott, sebesült okozta ezt. Az utcán a Rádió épületével szemben az erkélyen egy fiatalember szavalt de olyan rekedt volt a hangja, hogy alig lehetett érteni. Újra lövések, valaki mutatta melyik ablakból lőttek ránk. Behúzódtunk egy kapu alá és lőttünk az ablak felé. Egy erős vidéki kiejtéssel beszélő fiú szólt hozzánk, hogy mi is menjünk velük be az épületekbe, mert a piszkos Ávósok itt bujkálnak.

 

Egy kórház-féle épületen mentünk keresztül, az egyik szobában egy rendőr volt egyenruhában. A fiú oda ment hozzá. 25-éves lehetett, látszott az arcán, hogy milyen félelemben volt. Egy orvos állt ott és mondta: „De kérem, ez kórház.” A gyerekek körbe fogták, rá irányított puskával.

 
Én Miskával mentem tovább. Most vettem észre, hogy a cipőtalpam leszakadt és próbáltam egy spárgával felkötni. Egy egyetemista jött oda hozzám. Egy-két utcán át kiláttunk az Üllői útra, ahol most ruszki tankok robogtak a Kőrút felé. A fiú hozzám szólt és a kezembe nyomott egy csomó töltényt. „Nézd,” mondta: „Ezek a golyók olyanok, hogy egy tankot is ki tud lőni.” Én láttam, egy hülye is tudta volna, hogy a színes hegyű golyó az nyom jelző és nem lő ki tankot, de annyira erősködött: „Félsz? Gyerünk.” Hát kicseréltem a golyókat, a tárba beraktam, és a falak mellett kezdtem az Üllői út felé menni. Ő követett nem messze utánam, fél úton a fal mellett megálltam.

 A tankok úgy néhány perc szünetteléssel jöttek. Hallottam a dübörgést, hogy egy új csoport jön, mikor beértek, lőttem, még egyet utána, sehol semmi, persze hogy semmi, rá néztem a diákra mutattam, hogy „mit akarsz még?” és mentem vissza, de Miska ott állt, s mondta „menjünk az Üllői út másik oldalára.” Át szaladtunk egy áruház mellett. Megálltunk. Volt már ott egy csapat fegyveres fiú, a kirakatok betörve, és ott egy pár szép cipő. De fájt a szívem, mert az én cipőm talpát egy madzag tartotta, de nem bírtam magam rá venni, hogy ki vegyem. Egyszer csak látjuk az úton egy teherautó, katonákkal rajta jön felénk. Mikor oda ért, mindnyájan rájuk fogtuk a fegyvert, leállítottuk őket. Egy fiatal hadnagy ugrott  ki és kérdezte: „Mi van itt?” Ekkor láttuk a teherkocsi után egy kis ágyút húztak, mondtuk Neki,
hogy Ávósokat meg ruszkikat lövünk. Erre Ő: „Ez hihetetlen”. Nem értette, mikor kérdeztük, hogy kivel van. Velünk, vagy a ruszkikkal? Mikor a fiúk kezdték lecsatolni az ágyút csak azt mondta „Azt a parancsot kaptam, hogy induljak Pestre... de hová? Kivel vagyok?” Erre szólt az autón lévő katonáknak, hogy rakják le az ágyú lőszert és adják nekünk, de Ő megy tovább. El is ment.

Nagy diadal; van ágyúnk. Egyszer csak egy albertírsai fiút, Kucit láttuk jönni két fegyveres társával, de azok nem albertírsai fiúk voltak. Őneki Miskával nagyon megörültünk. Abban az időben még Albertírsán mindenki ismerte egymást, ha másképpen nem, úgy látásból. Kuci itt maradt és az ágyút segített felállítani, hogy a tank az Üllői útra nézzen, megfelelő magasságra állítva. Betöltötték, több fiú felállt a kirakatba, onnan jobban lehetett lőni az Üllői út felé. Valaki kitalálta, hogy mikor elsül az ágyú akkor ez nagyot fog ugrani, és így az elsütő zsinórhoz hozzá kötöttek egy hosszú spárgát, hogy messziről húzhassák meg. A zsinórt letették az útra, mert nem jöttek a tankok, csend, mindenki várt. Én a fal mellett álltam, egyszer csak nagy dübörgés, de a tankok nem jöttek, láttuk, hogy a körúton vonultak. Többen oda ugrottak, ki a talpát, ki a csövét fordították, nyomták a körút felé. Egyszer csak egy borzasztó robbanás; az ágyútalp rá ment a madzagra és meghúzta a zsinórt.  A fiúk, kik a kirakatban álltak mind elestek. A golyó két fiú közt ment be az épületbe. Az a két fiú valósággal felemelkedett a levegőbe és az utcára estek, de a rohanás ment tovább. Újra töltöttek. Tűz! De láttuk a golyó a sarki házat találta el, alul a körútnál és nem jött több tank.

Valaki mentőkért telefonált. Láttam a két fiúnak derekán alul a ruhát leégve és a meztelen combját, mely szemmel láthatólag nőtt és dagadt. A mentők rögtön ott voltak és elvitték őket.  Esteledett és én meg Miska behúzódtunk egy kapu aljába és próbáltunk szundikálni. Később Miska felébresztett, hogy az égvilágon sehol senki. Egy forradalmárt sem látni, jobb ha megyünk mi is haza, a puskákat eldugtuk a lépcső alá és indultunk a Nyugati pályaudvar irányába és a reggeli vonattal értünk haza Albertírsába. Mivel munka nem volt, általában a főúton sétáltunk Albertírsán, vagy az úgy nevezett 1-es-ben söröztünk. Ez a régi Kúszka nevezetű italbolt volt, mely ma egy ortopéd cipőgyár. 

A fiúk mikor hallották a Rádiónál esett dolgokat, mind mondták, hogy menjünk vissza Pestre, mert ennek még nincs vége. Talán egy vagy két napra rá a Vasútállomásnál találkoztunk reggel, kik harcolni akartunk tovább,  Andrásik Miska, Varga Karcsi öccse, kit csak Vörös néven ismertünk, Radics Gyurka, Radics Laci, Abonyi Miska, Mahalek Jancsi, és én Terényi Feri, valamint Kóhut Pista. Ahogy a belvárosban csavarogtunk, bárhol kérdezősködtünk sehol senki nem tudott felvilágosítani, hogy merre lehet egy szabadságharcos felvételi helyet találni, amíg végre nagy lövöldözést hallottunk és abba az irányba mentünk.  Az utcán eszeveszett lövöldözés meg gránátrobbanás zaját hallottuk, és egy ajtó mögül egy fiú ugrott ki, elengedett egy-egy sorozatot az ellenkező irányba. Amikor ránk nézett, mondta, menjünk fegyverekért,”Menjetek a Práter utcába.” Így tudtuk meg hová kell menni.

A Práter utcához érve láttuk, hogy jó helyen jártunk, mert az utca mind két oldalán kisebb ágyúk álltak és kifelé voltak irányítva, tehát ezek ott bent védtek valamit. Az őröknek nem kellett sokat mondani, ők kezdték „Ha beállni jöttetek majd ő fel vezet.” és az egyik fiú bevezetett bennünket a Práter utcai iskolába, egy szobába, ahol egy fiatal fiú egy asztal előtt ült. Mellette egy idősebb megtörtnek néző bácsi állt. A fiú kérte a személyazonosságit meg a munkahelyi belépőt és jegyzetelt. Az idős bácsi mondta, hogy ő a parancsnok, most jött ki a börtönből és egy erős nemzetőr csapatot akar itt kiképezni. A szavaira pontosan már nem emlékszem.

Felvezettek az emeletre, ahol elmondták, hogy ebben a teremben mi vagyunk a második század és a mi Albertírsai fiúkhoz még hozzánk, adtak egy csomó fiút és így lettünk a század második tizede, osztaga. Másnap reggeli után, tűzoltó egyenruhát kaptunk, csizmát úgy, hogy civil ruhánkat lecserélhettük, s utána puskát kaptunk. Századparancsnoknak egy kiszolgált katonát választottunk, kinek nevére nem emlékszem, de nem nehéz megtalálni, mivel mesélte, hogy a magyar katonai újságban sokat írtak róla. Nem rég szerelt le, de míg katona volt megszökött a honvédségtől és egy Tsz-ben dolgozott hosszabb ideig. Mikor megfogták, jó formán semmi büntetést nem kapott a szökéséért, mivel a Tsz-ben dolgozott. A tized parancsnoka meg Radics Gyurka lett, mert ő már tiszti iskolás volt, helyettese meg én lettem.

Utána csendes napok következtek. Nappal fegyverkezelést tanultunk. Háromszor kaptunk enni, minden evésnél egy csomag cigit, ezt sehol nem lehetett kapni. Nappal járőrök, kijártak igazoltatni és mindig hoztak egy Ávóst, vagy akinek nem volt igazolványa. Az ávósokat az iskola bal szárnyú termében tartották, ha jól emlékszem, csak egyetlen egy lett fogvatartva, aki biztos Ávós volt. A többit elengedték. Ezzel az Ávóssal 24 órán át egy őr volt egy szobában.

Csak November 3.-án vagy 2.-án tört meg a csend mikor egy géppisztoly-sorozat jött a kapu felől. Az ablakon kinézve láttuk, hogy a mi kapunk őre áll az úton, egy személy gépkocsi előtt. Kaptunk puskát és lerohantunk. Még több parancsnok is jött, megtudni, hogy mi történik. Az őr mondta, hogy „parancsoltam a gépkocsinak, hogy álljon meg, amit megtagadott, a kocsiból kiszállt a sofőr és utasa, egy kínai.  A sofőr megmagyarázta, hogy ez diplomata kocsi és diplomata jog alapján el lettek engedve.”

November 4.-én reggel, nagyon korán lehetett, négy-öt óra, nagy lárma: „Mindenki a második századból le a tornaterembe!” szólt a parancs. Ott nagy ládák, tele gránátokkal, fegyverekkel. Mi egy ládához álltunk. Egy férfi ott rögtön magyarázni kezdte, hogyan kell a gránátbiztosítót helyesen berakni, és mindenki rakja össze saját gránátját. Én csináltam magamnak hármat és mind a háromra még kettőt rácsavartam. Három nyél, kilenc gránát. Radics meg is kérdezte: „Egy husángot építesz a gránátokból, és azzal akarod a ruszkikat ütni?”

A földszinten vártunk, hogy valaki adjon valami parancsot, mikor egy másik századparancsnok utasított, hogy menjünk fel az iskola padlására, ahonnan tüzelhetünk az Üllői úton haladó ruszkikra. Fent a tetőn, a ház oldalán puskatussal kivertük a téglát, hogy ki lövő réseket csináljunk. Andrásik Miskának golyószórója volt. Bizony mentek a tankok meg páncélautók, a ruszkik nagyon ravaszok voltak, a páncélautó mindig úgy öt vagy hat tank után jött. A tankra is lőttünk de hiába, sokszor nem jött páncélautó és az csak egy két másodperc, míg mi látjuk, mert csak az utcát
keresztezi és már el is tűnik. Dél felé fel jött egy repülős hadnagy, mondtuk Neki, hogy mi a baj és miért nem megyünk semmire. „Nem baj,” mondta,  ”mindenki tele tárral, készen legyen a lőrésekben, amikor a tankok jönnek.
Senki ne lőjön, csak amikor a harmadik tank elment.” Úgy is lett, a negyedik vagy ötödik tank után jött egy páncélautó. Na az aztán kapott... Szétlőttük minden gumiját és az út közepén lesüllyedt. Volt ám diadal, üvöltözés.   Amikor megálltunk, akkor a ruszkik lőttek és ez így ment egy darabig és ekkor a hadnagy kért önkénteseket. Én és egy fiú jelentkeztünk. Mondta, hogy hozzunk sok lőszert, benzinpalackokat és gránátokat és Ő vezetett de hogy hová...

A háztetőkön, szó szerint a ház kúpján mentünk. A sok robbanást, lövöldözést a fülem mellett éreztem állandóan. Végre leértünk a földszintre, egy folyosón megálltunk és a hadnagy mondta: „A páncélkocsitól legközelebb fel kell mennünk az emeletre, és ledobáljuk a gránátokat, meg a benzines üvegeket a páncélautó nyitott tetejébe.” Újra elindultunk, mikor a hadnagy térdre esett, és mondta, hogy meglőtték. De honnan? „A lábamban a golyó.”   Kiláttunk a Práter utca és az Üllői út közötti utcára. A másik fiú a hátára vette a hadnagyot és vitte vissza az iskolába, én meg egyedül maradtam.

Az út másik oldalán a Corvin-közben állt egy tank, egy lelket sem láttam. Egyszer csak, egy magyar tankos katona jött ki az épületből, sisak a fején. Rögtön szóltam Neki, hogy: „Ott a fal mellett az Üllői úton egy páncélautó van, és nem bír tovább menni, mert kilőttük a gumiját, nem-e jönne ki a tankjával szétlőni?”  ”Nem, sajnos!”, mondta.  „De bajtárs,” kiabáltam át, „a harckocsi tele ruszkikkal és állandóan lőnek ránk!” De már engem ekkor annyira nem érdekelt semmi, leültem (az-az leroskadtam) és a folyosón rágyújtottam a robbanások, lövöldözések közepette. Nem is figyeltem semmire.

A füstöt fújva örömmel ugrottam fel, mert láttam tankunk már kihúzódott az út közepére és az ágyú-tornyát fordította a ruszki páncélautó felé. Kinéztem az ajtón, Istenem, az ajtó alatt kint az úton, egy magyar nő holtan feküdt, munkás kék ruha volt rajta. Balra volt a ruszki páncélautó. Egy nagy robbanás, és a páncélautó mintha felemelkedett volna és nagy zajjal vágódott vissza az útra.  Vagy öt percig tartott a páncélautó golyóinak robbanása. Mikor a Corvin-közi katona kiszállt, örömmel intettem Neki, hirtelen nagy csend lett. A tankos katona hozzám szólt: „Tudja, fiatalember én azért nem akartam azt a kocsit kilőni, mert teljesen egyedül vagyok; ha a ruszkiknak a harckocsiban lett volna valami tank elhárító fegyverük, akkor még ki sem értem volna az út közepére, Ők lőttek volna engem szanaszét. Tudja maga, hogy mennyi idő az, kihozni egy tankot, tornyot beállítani, tölteni, lőni?”

Én nem nagyon értettem. De büszke voltam a fiúra. Most már az úton indultam, fütyörészve, vissza a Práter utcai iskola felé. Mielőtt a Práter utcához értem volna, a jobb oldalon egy ruszki tank füstölgött. Mind két ajtója és teteje kinyitva. „Ezt is kinyírta valaki.”, gondoltam. De később, délután az iskolából láttuk, hogy becsukódnak az ajtók és elvánszorgott a tank. Az iskolából visszaérve bent a lépcsőnél ott látok minden albertírsai barátot. „Hát ti?” kérdeztem, „miért nem vagytok fent a tetőn? Miért jöttetek le?”

Radics odahúzott az ablakhoz: „Gyere, nézd meg miért!” Odanéztünk ... Nem volt tető az épület jobb szárnyán, hamar kilőttük a páncélautót és akkor mutatja a balszárnyat, amit egy lövés sem ért. Már tudtam. „Ott tartották az Ávós foglyot, aki különben megszökött az őrrel együtt, aki egy nő volt.”, mondta Radics.  Újra hoztak vagy húsz foglyot, nem tudom kik voltak. Az egyik ki állt a parancsnok elé és mondta: „Mi is magyarok vagyunk, engedjenek minket is harcolni.” A parancsnok mondta: „Jól van” és fegyvereket osztottak ki nekik. Az egyik parancsnok adta az utasítást, hogy éjszakára senki ne maradjon az iskolában. Felmentünk az osztályba civil ruháinkat összeszedni és mit láttunk.. a századparancsnok egyenruhája ledobva szanaszét, Kóhut Pista mondta: „Na a hős vezérünk hamar megszökött. De még több egyenruha volt széjjel dobálva.

Abonyi Miska mondta, hogy a puskája nem jó és keres másikat. A szoba tele volt eldobott puskákkal. Mutatta már a harmadik puskát: „Nézzétek, a zárában az ütőszeg, mely elsüti a golyót, mind letörték.”  Végre talált egy jót. Itt valaki a kommunistáknak dolgozott, és annyi ideje volt, hogy ezeket sorba letörhette. Radics vezetett, úgy gondoltuk helyet keresni éjszakára, pihenésre. Már esteledett és ma még nem is ettünk. Egy épületbe mentünk, az első emeleten egy nagy teremben mindenki lefeküdt. Én meg Abonyi lettünk az első őrök. Lementünk a földszintre, már ekkor sötét volt.

Nagyon éhes voltam, mondtam Miskának, hogy én körülnézek valami étel után.  Sehol senkit nem lehetett látni. Mindenki a pincékben volt. Egyik lakásból a másikba mentem, míg végre egy tűzhelyen egy lábost láttam... Meleg vizet éreztem, bele nyúltam és csoda! Egy darab főtt húst találtam. Csak úgy kézzel kettétéptem, és Miskával fogyasztottuk el. Reggel újra visszamentünk a Práter utcai iskolába, lőszert kaptunk de semmi ennivalót. A szakácsok mind eltűntek de láttuk a félmarhák ott lógtak a konyhában.

Kaptunk egy-egy kis csomagot, parányi kis pirított kenyeret, rá írva: Made in Sweden. Megbeszéltük, hogy lassan húzódunk ki a belvárosból Kőbánya felé. Az utca csendjét hirtelen távoli lövések rázták fel. Radics bevezetett egy zöldes, fás környékre. „Hol vagyunk?” kérdeztem. „A Füvészkertben”, mondta Radics. Még máig sem tudom, hogy valóban ez volt-e?

 
Most aztán erős, újabb lövöldözés verte fel a csendet és már a golyók süvítését is lehetett hallani. Radicsot kezdtem hülyézni, hogy hová vezetett, ahol lőnek ránk, és nem tudjuk honnan? Amint vitáztunk, egy mély dobbanást hallottunk. Ahogy egymás mellett álltunk, kettőnk között egy fa állt és egy kis darab fakéreg, esett le. Oda néztünk, és egy kis lyukat láttunk ott. Tehát kettőnk közé a fába lőtt valaki. Radics lekapta a golyószóróját a nyakából, rám akasztotta, elvette a puskám és mondta: „Na most vezessen, őrmester úr”.  Ezzel átadta a tized parancsnokságát. Mondtam, szedjük össze a gyerekeket, kik szanaszét feküdtek, és induljunk. Egy kis utcába érve hirtelen nagy csend támadt a hátam borzongott a félelemtől, ijesztő csend, gondolom a többi is így érzett. Megálltunk. Radics gúnyosan kérdi „Na, most mi lesz, őrmester úr?”

Miska mondja: „Te vagy az őrmester, te menj be előre.” Andrásik Miskát a golyószóróval leállítottam. Nézve a kis utcát mondtam: „Én bemegyek egyedül, de ha valami van, akkor tüzeljetek”. És az út közepén befelé indultam. Én hülye az út közepén, talán fél úton jártam, mikor az út végén egy keresztutca ajtójában egy olyan kis csapóajtó a kapun kinyílik, és mintha egy fegyver csövét látnám... oda célzok a golyószóróval, meghúzom a két ravaszt... nem sült el.  Pánikba estem, visszakiáltottam a gyerekeknek „lőjetek!” és ledobtam a golyószórót és a fal mellé rohantam. A kis csapóajtó becsukódott, a gyerekek nem lőttek. Andrásik kérdezte: „Hová lőjek, ha nem láttam semmit?”. Tanácskoztunk merre menjünk, hirtelen megint nagy lövöldözést hallunk, nehéz akna, vagy ágyútűz, mert nehezen süvítő golyók repkedtek felettünk. És mi a falak mellett néha-néha megálltunk vagy lefeküdtünk. Visszafelé mentünk egy kis térre melyet előbb elhagytunk. Balra a kis téren van valami színház-féle... Ady Endre, vagy József Attila, nem emlékszem. Radics szerint ez a József Attila tér közepén egy egészségügyi, vagy orvosi rendelő-féle épület. A villamos sínek jobbra fordulnak, 26-os vagy 36-os nem tudom, Kőbánya irányából. Bementünk az orvosi rendelőbe. Se ablak, se ajtó. Hála Istennek találtam puskát, ugyanolyan golyó jár bele, mint a golyószóróba. Látom, ahol a villamosok fordulnak a téren egy szép autó, megy a motorja és sehol egy lélek. „Na, ez szép” gondoltam, jó lenne, szép autón az albertírsai Nemzetőrök hazatéréséhez. Már indultam is érte, de talán fél úton sem lehettem mikor nagy dübörgés, és egy ágyúcsövet látok haladni lassan Kőbánya felöli bal oldali útról. A tankot még nem láttam, de tudtam, hogy a cső hozzá tartozik. Mint egy maratoni őrült vágtáztam vissza és egy felfordított trolibusz mögé bújtam, az fedezett, majd a rendelőbe mentem vissza.

A tank felénk fordult a téren, és megállt. Utána jött egy másik, amely szintén melléje állt. Már sötét volt és nagy bosszúságunkra a tér másik felén egy villany égett, tehát nem mertünk a másik utcába átszaladni, mert a tank észrevett volna. A nagy csendben egy lövés és a villany eltűnt. Jól lőtt a srác, s rögtön tudtuk, hogy ott is forradalmárok vannak.

Megbeszéltük, hogy a bal oldali kis utcába kell átjutnunk. Kettesével szaladtunk, amikor én és Abonyi Miska futottunk át, a ruszki utánunk eresztett egy hosszú sorozatot. Mindketten káromkodtunk, hogy: „Hogy tud ez a ruszki ilyen sötétben is látni?”  A második vagy harmadik házba behúzódtunk, hogy meg várjuk a többit, de sokáig nem jöttek. Egy néni jött, s kérdezte: „Győzünk-e fiaim?” Én nem szóltam, de majdnem sírtam, mert tudtam nekünk itt nincs sok remény. A néni újra visszajött a házból és meleg teát adott, amit hálásan megköszöntünk… még cukor nélkül is jól esett. Egyszer csak a ház udvara felől jön Kohut Pista és utána a többiek. Káromkodnak és röhögnek. „Mi van?” kérdezem Pistát.  Ő válaszolt: „Tudtuk, hogy mi már nem tudunk átszaladni, mert a ruszki már titeket észrevett és ezért az épületnek a tetején jöttünk létrán át. Csak két létra kellett és mindenki a fenti létrán volt, senki nem akart az alsó létráért le menni az-az feladni, így nem tudtunk tovább menni. Míg a legalsó gyerek látta, hogy út nincs tovább létra nélkül, s ekkor lement érte. Ezért volt a káromkodás.

Az út másik felén az ablakból fiatal nemzetőrök néztek ránk, s mondták, hogy jöjjünk oda éjszakára. Voltak vagy 20-25-en, mind vidéki gyerek, lehet, hogy egy helyről valók voltak, mert mind ismerte közelről egymást. Volt köztük egy púpos gyerek, aki állandóan bohóckodott és mindenkit nagyon felvidított. Az egyik mesélte, hogy az előző nap a Púpos kérte őket, hogy engedjék meg neki, hogy egy gránátot dobhasson, mert ő ezt még sohase tette. Bevitték egy szobába, megmutatták neki, hogyan húzza ki a szeget és dobja az utcára. Ahogyan a Púpos dobta, azt véletlenül az ablak keresztfájába vágódott és a gránát visszaesett közéjük, de az egyik fiú gyorsan kidobta, és a Púpost felpofozták. De az még akkor is nevetett az egészen. A parancsnokuk, mint e csapat vezetőjét, engem meg kért, hogy üljünk be a többi vezetővel és beszéljük meg, mi lesz ezután. Többen arról beszéltek, hogy induljunk ki vidékre, és partizánháborút kezdjünk, de nem mentünk sokra, mert senki nem tudta, hová menjünk, honnan lesz élelmiszer és lőszer?

De abban megegyeztünk, hogy csapatunk egyben marad, és tovább megyünk másnap. Mikor vacsorát adtak, én a tányéromon kaptam két szem nokedlit és egy kis szelet zöldpaprikát. Azt is a lakók adták össze részünkre. Még az éjjel nagy tűzharc keletkezett, mert a másik épületből ránk lőttek, aztán mi vissza, és e csoportnak volt egy maximkájuk, amit a kapu elé toltak és mi azzal tüzeltünk, míg végre onnan átkiáltott valaki: „Kik vagytok?”  „Forradalmárok!” kiáltottuk vissza. „Mi is”, mondták, erre szidtuk egymást egy darabig és ezzel vége lett és szerencsére senkinek nem lett baja.

Hajnalban indultunk és a téren már nem voltak tankok.  Valami kis temetőn mentünk át. Itt láttunk holtan egy fiút, hanyatt fekve. A kezében még fogta a pisztolyát. Már messze elhagytuk a vasút vonalakat, mikor 9-10 éves gyerekek szaladtak hozzánk egy nagy bérházból. „Bácsi,” mondja az egyik, „itt vannak géppisztolyok a bozótban ha kell”,  s megmutatta. Felvettem egyet, tiszta új volt, még be volt zsírozva de örültem neki. Eldobtam a puskát. A gyerekek szülei is jöttek, kérdezték: „Mikor mennek el a ruszkik?” Nem tudtunk sokat mondani.  Egy csendes, fákkal tele fás úthoz értünk. Itt Radics felismert egy albertírsai fiút. A kis téren rengeteg ágyú, minden irányba, meg légvédelmi ágyúk is voltak, örültünk, hogy biztosabb helyre értünk.

Beküldtek egy épületbe, ami a sörgyárhoz tartozott, kaptunk egy kis doboz konzervet enni, épp jókor mert már nagyon ki voltunk éhezve. Adtak egy teherautót, hogy portyázzuk át a környéket, merre van a ruszki gyalogság, vagy tankjaik. Csatlakozott hozzánk még egy pár más vidékről való fiú. És a Zalka Máté térnél a vasút vonal mellett Pestszentlőrincz felé hajtottunk. Mivel Kispest felé haladtunk, az a hülye gondolat jutott az eszembe, hogy be kellene menni a munkahelyemre. Bekopogtam a sofőrnek, hogy a Nószlópy utcába forduljon be. Megálltunk a Parafakőgyárnál és én, Abonyi Miska, és Kóhut Pista kik ott dolgoztunk, bementünk. Most senki nem dolgozott. A beszélgetésünkre az irodából jött valaki. De ki? Novák Árpi bácsi a párttitkár, Antal nevű üzemigazgató és a személyzeti osztályfőnök, üdvözöltek, kezet ráztunk. Behívtak a tanácsterembe, ahol mint munkás, soha nem voltam. Csak akkor látszott rajtuk valami félelem, mikor lekapcsoltam a derék szíjamat és az asztalra raktam a gránátjaimat meg a géppisztolyt. De szépen elbeszélgettünk, Árpi bácsit mindig tiszteltem. A kérdésükre, hogy mi forradalmárok mit akarunk, csak azt tudtam mondani, „Az első és a legfontosabb, hogy a ruszkik hagyják el Magyarországot és mi nem kívánunk ellenségeskedést Szovjetunióval, de menjenek el. Bólogattak, nem szóltak, de a személyzeti osztályfőnök mondta: „Ez érthető.”

Már hívtak kintről és felmásztunk a teherautóra és Pestszentlőrincz irányába indultunk. Egyszer csak egy közutcából utánunk fordult egy tank, a szívem a torkomban dobogott, mert nem tudtuk, melyik pillanatban lő ránk az ágyújával. A ruszki tankos biztosan tudta kik vagyunk, állig felfegyverzett civil ruhában gyerekek nyitott teherautón, vertük a sofőr ablakát, hogy forduljon el valamerre. Pestszentlőrinczi állomásnál az Üllői út irányába fordultunk, szerencsére a tank nem követett. Az Üllői úthoz érve, egy szép látvány fogadott, az út közepén egy hatalmas ágyú, milyent én még soha sem láttam hosszú csővel. Két honvéd ült az ágyú mögött és egy tiszt az út mellett állt, ha jól emlékszem negyven év körüli főhadnagy lehetett. A sofőr kiszólt mielőtt odaértünk: „Vigyázzatok, mert nem tudni kivel vannak”, erre többen talán mindnyájan csőre töltöttük a fegyvereinket. A tiszt intett, hogy hajtsunk át az Üllői út másik oldalára egy kis köz útra. Leugráltunk és láttuk a kis úton messzebb két kis bóforcot.

Többen oda mentünk, és csodálkoztunk, hogyan lehet azokat a nagy töltényeket felülről bele rakni és a csövet, hogyan lehet irányítani. Egyszer csak Andrásik Miska szaladt felénk és megijedve kiáltotta. Kérdésemre elmondta, hogy a tiszttel beszélgetett. Utána így szólt: „Mi portyázó csapat vagyunk, és nem sokára megyünk tovább.” Erre a tiszt kihúzta a pisztolyát, és azt mondta, hogy aki el akar menni, azt lelövi. A többiek már kezdték a beszédre figyelni, s erre mondtam: „Gyerünk, beszéljünk vele.” Észre vettem, hogy több fiú levette a válláról a fegyvert, amint közeledtünk hozzájuk. Kérdeztem a tisztet, mi a terve velünk, mert nekünk tovább kell portyáznunk. „Nagyon egyszerű,” mondta. „Ott az Üllői út teteje, onnan fognak a ruszki tankok lejönni Vecsés felől, de ha gyalogságot küldenek ellenem, semmi nem tudja védeni az ágyúmat és önök azért maradnak, hogy a védelmet ellássák.  Különben is, a rangomnál fogva parancsolom, ha a katonáim lőttek önök azonnal hozzák a lőszert.” Az Üllői és e kis utca sarkán van egy temető, oda bementünk mindnyájan. Ott volt a rengeteg lőszer. Senki nem vitázott, mert úgy látszik mindenki megértette a parancs szükségességét.

Egyszer csak egy távoli tank dübörgését hallottuk. A tiszt oda szólt a két katonának: „Cél, gyerekek”.  Azok csavargatták a kereket és emelték az ágyú csövét. Mi a temetőből az Üllői úti oldalon a magas kőkerítés mellől figyeltük a mi ágyúnkat, és az Üllői útat, hogy mikor jelenik meg a ruszki tank. És egyszer a tiszt elkiáltotta magát: „Tűz!”, és abban a pillanatban a tank teteje, tornya eltűnt. A tank zörögve, kattogva még jött lefelé egy kicsit, és utána céltalanul jobbra fordult. Utána halálos csend. A tiszt intett, mi meg rohantunk, a nagy golyót, vagy négyen cipeltük az ágyúhoz. Betöltöttük. A két katona újra irányította a csövet. Még egy tank jött. Ismét lőttünk. Újra egy ruszki roncs, nagy diadal, üvöltés. Ezután nagy csend támadt, egyszer csak egy öreg csattogó, zörgő repülőgép jött a fejünk fölé. Ott megfordult. Erre a katonák emelték a nagy ágyút, lőtték a repülőt. Mi meg szaladva hordtuk bele a lőszert. A két bóforcot valaki kezelte, de nem volt találat. Láttuk a kis füst csomót közel a repülőhöz, de semmi több. Utána újra csend. Egyszer csak egy nagy süvöltés, utána rengeteg nagy robbanás. Ki merre tudott bújt, én is, mint a többiek, bevetettem magam két sírhalom közé.  És ezek a lövedékek mind a fejünk felett robbantak. Ezek nem estek itt a földre.

Mahalek Jancsi hangját hallottuk, segítségért kiabált, én is oda másztam, a fejét homok és föld takarta. Letisztítottuk de semmi baja nem volt, csak egy nagy szilánk a feje mellett esett le és a földet a fejére vágta. Ahogy hirtelen csend lett, a tiszt kiabált felénk: „Azonnal hozzák ide a teherautót, és a nagy ágyúhoz a lőszert kezdjék fel rakni. Megmutatom hová húzassák az ágyút, utána elmehetnek,” mondta.

Pestszentlőrinczi állomás felé, jobbra az úton, távolból feltűnt a Ferihegyi repülőtér, itt megálltunk. Fel szerelték az ágyút és a Ferihegy felé irányították, a kilátótornyot innen tisztán láttuk. De lehet, hogy a ruszkik szintén láttak minket, mert a tiszt távcsővel nézett és mondta, hogy nagy a sürgés-forgás. Már esteledett és a tiszt tudatta, hogy nincs ránk többé szüksége és búcsút vett tőlünk. Most valahol újra helyet kerestünk, ahol meg tudunk szállni. Találtunk egy iskolát, ahol a hátsó ajtók nyitva voltak és a kazánfűtő gépek közt aludtunk. Itt találtunk több fegyvert is. Másnap a hírekből tudtuk meg, hogy jó formán már sehol nincs szervezett ellenállás és megegyeztünk, hogy jobb ha mindnyájan hazamegyünk. Az utcán az emberek mondták, hogy ne menjünk együtt, mert a ruszkik, ha több gyereket látnak együtt, vagy lelövik, vagy összeszedik őket. Ekkor úgy döntöttünk, hogy egyenként megyünk, amíg elhagyjuk a ruszki gyűrűt. Túl a négyes számú útvonalon, a ruszki szobortól egy-két kilométerre megvárjuk egymást, és onnan együtt megyünk haza, gyalog.

 

Monornál voltunk már, mikor egy öreg bácsi a kertből szólt hozzánk, talán érezte vagy tudta, hogy a forradalomból jövünk. Kérdezte: „Nyerünk-e fiúk?” Mondtuk hogy vége mindennek, erre hozott nekünk egy kis kenyeret és sajtot. Micsoda áldozat volt ez, mikor sehol semmi féle élelmet nem lehetett kapni. Pár nap múlva újra együtt, végleg elhagytuk Albertírsát és nyugatra indultunk.

Ha egyszer valaki valaha egy találkozót rendezne nem csak az 56-os albertirsai térségben együtt harcolóknak,  szeretnék úgyszintén találkozni azzal a Pestszentlőrinczi katona tiszttel, aki olyan katonásan és derékül harcolt 1956-os szabadságharcunk sikeréért.

Albertirsai fiúk

            Tizenkilenc éves albertirsai fiúk az Einstadt menekülő táborban várták a kanadai bevándorlási engedélyt.  Egy tizenkét éves magányos fiú, csatlakozott hozzánk, mindenüvé, szorosan velünk maradva.

            Amikor végre megkaptuk a kanadai bevándorlási iratokat, a hivatalnok a leghatározottabban megtagadta a fiú kanadai befogadását, azzal a magyarázattal, hogy kiskorú gyermek csak szülői kötelékben fogadható be.  Borzasztó kétségben volt.  A hivatalnok látva a helyzetet javasolta, hogy ha valaki örökbe fogadja a fiút, akkor nincs semmi akadály a bevándorlásra.  Az örökbefogadási igazolásokat a hivatalnok intézte el. Így fogadtam fiammá Erős Andrást. 

            Én az ontáriói Timmins aranybánya vállalatnál kaptam állást.  Andrást pedig az itteni iskolába írattam.  Mrs. McGrath, egy jól ismert tagja e településnek ezután fogadta örökbe Andrást, és innentől kezdve neve Andy.  Iskolai végeztével itt Timminsben nősült és most Vancouverben él, mint nagyapa. 

            Egy részlet az 1956-os emlékeimből, amelyeket sohasem közöltem: 

            1955 nyarán Kispesten dolgoztam.  Egy délután barátaimmal a Kőrúton sétáltunk és betértünk ott a Szikra filmszínházba.  Onnan kijőve, a Nyugati Pályaudvar épületében várakozva a legközelebbi vonatindulásra Albertirsa felé, egy padon ülve kinyújtózva véletlenül hozzáértem egy járókelőhöz.  Azonnal bocsánatot kértem, de mindennek ellenére pofon ütött.  Először meglepődtem, de azután, ahogy a düh elöntött, mivel birkózó voltam, így könnyen jól összevertem.  Hangos káromkodással távozott.  Barátom Andrásik Miska az ÁVÓ egyik utazók besúgójának főnökét fedezte, ismerte fel benne.  Miska menekülésre bíztatott mondva: Fuss ameddig futhatsz.  Bűntelennek éreztem magam, mivel nem én voltam a kezdeményező és bocsánatot is kértem tőle.  Tíz perccel később, két fogdmeggel tért vissza, kik hónomnál fogva kivittek a váróteremből és egy kint várakozó autóba dobtak.  Az Andrássy út 60 az ÁVÓ központ alaksorában, hajamnál fogva, fejem a falhoz verték.  Ekkor minden elsötétült és térdre estem.  A zömök, tömpe, mondta a másiknak: „Nézd e lustát.  Én beszélek hozzá és ő elalszik.” Nevetett.  Rugdostak  a földön, de ahogy ébredeztem, halottam, ahogy a zömök pribék beszélt Novák Árpád, üzemvezetőmmel, a helyi párttitkárral, akivel jó viszonyban voltam és aki végül is kimentett és így szabadultam. 

            Hazaérve, szüleim három napig teljes elszigetelésben, sötét szobában bezárva tartottak, mert nem bírtam elviselni még a legkisebb fényt, sem hangot. 

            Ezek voltak az én 1956-os szabadságharcos visszaemlékezéseim.

Terényi Ferencz

(forrás:http://www.magtudin.org/1956.htm)