"...ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát..."
Hatalmas titkokat ringatott 1956 aranysugarú ősze. Arany falevelek puha szőnyege felfogta még a nagyváros zaját is, az ég kéken ragyogott – és a Mars földközelben volt. Áhitatos csend burkolta védőn lelkeinket, mintha az egész ország templommá vált volna. Valami történni fog, mondogatták az emberek már október elején. Némelyek a Mars közellétében biztak, hogy vele együtt Csaba királyfi is elérkezik, hogy végre rendet teremtsen dolgainkban, mások a napra nézve szimatolták a jövőt ringató kék eget, de abban mindenki egyetértett: valami megérett, valaminek történnie kell a dolgok rendje szerint. Már ekkor megbillent a reánk nehezedő rabság súlya, s először tudtuk, hogy le is vethetjük, sőt le is vetjük magunkról.
Azután elérkezett Október Huszonharmadika. Egy iskolai vizsgaünnepségen éppen József Attila versét szavaltam:
„...Irtózatos nagy bosszú ez,
Várni, várni, amíg vége lesz,
Míg valaki fel nem ordít,
Ködből, csöndből fel a holdig,
Fel a pestishez magához,
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet,
Legelőször is engemet...”
A kommunista vizsgabizottság éppen mérlegelni kezdte volna, hogy ezért a szavalatért dicséret, vagy dutyi jár, amikor felpattant az ajtó, s valaki bekiáltotta a terembe: tüntetnek a városban. Lelkünk repített végig az Üllői úton a Duna irányába, hogy együtt menetelhessünk a szabadság megtestesült vágyával, honfitársainkkal.
Október huszonharmadikával együtt megérkezett a felszabadult lelkek ujjongása, hogy íme mi váltunk Csaba királyfi sorkatonáivá. Fiatal életünkben először éreztük saját sorsunkon át, hogy mit jelent a szabadság. Akkor is, évtizedekkel később is tudtuk, hogy ezért az érzésért, ezekért a napokért érdemes volt megszületni, érdemes volt élni. Az ezután következő keresztfa súlya – ha lehet – még meg is sokszorozódott, mert az ímént született szabadság nem tudott többé mást elfogadni. Régi idők történéseiről beszélő költőink szabadságról szóló verseit – ekkor már tudtuk – hasonló győzedelmes érzések szülték, s örömükben most már a saját élmény erejével tudtunk osztozni valamennyien. Így ötvöződött szerves egésszé a jelen, múlt és a szabadnak látott jövendő életünkben.
Október Huszonharmadika fénye soha nem fakult el emlékeinkben. De csak most, ötven évvel később, 2006-ban eszméltem fel 1956 eddig fel nem ismert hatalmas erejére: egységes volt az ország. Nem volt párt, egyéni érdek, nem volt semmi más, mint a Haza. Egyek voltunk. Magyar volt a munkás és a diák, a katona és a rendőr, a szülő és a gyermek, s valamennyien együtt védtük a Hazát. S csak most látom, ötven évvel később teljes erejével azt, hogy ez az egység adta meg szabadságunkat is. Talán ezer év óta először, EGY volt a MAGYAR. Feltételek, kivételek, törésvonalak nélkül EGY. Az eszmék egyetemességének erejével felülemelkedtek e világ, sokszor oly fontosnak tartott megkötöttségein: a szabadság egyet jelent függetlenül attól, hogy ki az elnyomó és a szabadulni vágyó. A környezet, a körülmény csak köd, füst, melyen mindenkor átvilágít az eszme ereje és fénye. 1956 szereplőinek lelkében ez a tudat lelt hazát és fejtette ki erejét. E tudat fénye látszólag elhomályosult a hivatásos ködgyártók tevékenysége nyomán, s ez nehezíti 2006 eszmei forradalmának diadalát. Pártok és ködök között botorkálva elfelejtjük egységünk erejét, s a sorainkba férkőzött magyarul beszélő idegenek ezt a ködöt akarják minden áron diadalra segíteni, ha engedjük.
Megosztottságunk kárpátmedencei múltunk utolsó évezredében való létezéséről nem kell most beszélnünk, hiszen tudjuk, hogy mint ragadozó, mindig nyomunkban volt, nemzeti királyaink idején éppen úgy, mint a kuruc-labanc világban, s folytathatnám a sort. E megosztottság idegen lelkű táplálói soha nem értették az építő eszméken nyugvó magyar lelkiséget. Viszont soha nem beszéltünk az ennél sokkal mélyebben szántó megosztottságunk eredőjéről, amit a következőkben látok körvonalazódni:
A kárpátmedencei ősi magyarság az Aranykor lelkiségét, csak szeretni és építeni tudó eszmeiségét napjainkig őrzi, mely mint templomi örökmécses ég kebelében, s tudja, hogy ezzel a fénnyel kell megmentenie a világot. Ennek a szeretetnek befogadó erejével várta vissza mindenkori, őshazába visszatérő véreinket, annak ellenére, hogy azok élettapasztalata már útat engedett a gyakorlatiasabbnak vélt életszemléletnek is. A visszatérők lelkének egy eldugott zugában is él aranykori szeretet-lángjuk, de hatalmas, büntető erővel Isten kardjaként zúgtak végig a világon. Az ősmagyar szeretet életet termő rögein nyílhegyeket kovácsoltak, s ez a két életszemlélet soha nem tudott egymás mellé simulni surlódás mentesen közös magyarságuk tudatában.
Ennek az egységnek a megalkotása legsürgősebb és legközvetlenebb jelenkori feladatunk a szeretet jegyében, az eszme éltető diadaláért, Isten segítségével.
Ennek volt tudatában Rákóczi, s imája lehet napjaink útmutató erőssége:
RÁKÓCZI IMÁJA
A TE KEZEDBEN VAN SZÍVÜNK, URAM,
DÖFD ÁT SZERETETED NYILÁVAL,
GYÚJTSD FEL A LOMHÁKAT,
VEZESD VISSZA AZ ELTÉVELYEDETTEKET,
VILÁGÍTSD MEG A VAKOKAT,
LÁGYÍTSD MEG A HAJTHATATLANOKAT,
BÁTORÍTSD MEG A HABOZÓKAT,
TANÍTSD A TUDATLANOKAT,
GYARAPÍTSD BENNÜNK A HITET,
GYÚJTSD FEL A KÖLCSÖNÖS SZERETET LÁNGJÁT,
S ÚJRA ÉS ÚJRA KÉRLEK,
ADD, HOGY SZERETETED GYARAPODJÉK,
HOGY EZ AZ ISTENI LÁNG
EMÉSSZE FÖL VISZÁLYKODÁSAINKAT.
(forrás: http://www.magtudin.org/Tomory%20Zsuzsa%20Eszmeles%201956-2006.htm)
