Az viszont, hogy egy sírásó észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten keze volt.

A forradalom napjaiban a Divatcsarnokot védte, később sortűz elé állították, és tömegsírba hajították. Dózsa László színész-rendezőként önmaga helyett 1956 kudarcát siratja, de nem nyugszik, és a színpadon állít emléket a pesti srácoknak.

– Hogyan szokott készülni október 23-ra? Ez a nap azért az ön számára egészen mást jelent, mint a többségnek.
– Számomra az ünnep egyben a gyász napja is, sajnos. Élénken élnek bennem annak a napnak az emlékei, amikor megtámadták Budapestet. Ha október 23-ra gondolok, először mindig az Egmont-nyitány jut eszembe, aztán pedig a szovjet támadás képkockái. 

– Hogyan kezdődött az ön forradalma? 
– A Lehel tér környékén laktam, és hallottam a kiabálást: „Aki magyar, velünk tart”. Én ne lennék az? – kérdeztem magamtól, aztán gyorsan felugrottam az egyik kocsira. Azt szeretném leszögezni, minden tiszteletem a Corvin-közieké, de hasonlóan komoly harcok dúltak a Rákóczi úton, az Üllői úton, a József körúton, a többiről nem is beszélve. Ők talán kisebb figyelmet kaptak utóbb, pedig ugyanolyan hősökről van szó. A történészek hajlamosak a látványosabb oldalát megfogni a dolognak. Donáth Árminék az Astoriánál vagy Priska Tamásék a Royal Szállónál ugyanolyan véres harcokat vívtak, mint a Corvin-köziek.

– Önöknek hol volt a harcállása? 
– Mi egészen október 30-ig a Divatcsarnoknál harcoltuk, és úgy mentünk haza, hogy győzött a forradalom. November 4-én azonnal visszamentünk oda, de ekkor nagyon komoly tüzérségi támadás érte Budapestet. Másfél-két napig tudtuk tartani az állásunkat, majd megadtuk magunkat. Nem szívesen beszélek erről, ezerszer kellett már elmondanom, újraélnem. A Szövetség utca és a Rákóczi utca sarkán lévő Rákóczi mozi elé állítottak fel bennünket, és géppisztollyal tüzet nyitottak ránk. A golyó a nyakamon ment át, összeestem, ezután rádobtak egy tojásaknára. Súlyos fejsérüléseket szenvedtem, rengeteg szilánk fúródott a koponyámba. Bevittek a Szövetség utcai kórházba, és megoperáltak. A forradalom leverését követően lassan begyűjtötték a sebesülteket, engem a Mosonyi úti rabkórházba szállítottak át. Itt egy vallatótiszt teljesen szétrúgta a fejemet, a hallócsontjaim egy része ekkor ment tönkre. Több társammal együtt a Kerepesi úti temető egyik sarokparcellájába vittek, és bedobtak egy gödörbe. A sírásók parancsot kaptak, hogy élve ássák el a sebesülteket, halottakat. Ketten közülük máshogy döntöttek. Meglátták, hogy mozog a kezem, és kihúztak a tömegsírból. Ezután a Szabolcs utcai kórházba kerültem, ahol újra megoperáltak. 

– Ezután már nem is keresték? 
– Sokan feltették már ezt a kérdést, és végül meg is találták a választ. Előkerült a vallatási jegyzőkönyvem, amin rajta volt a vérem, ez alapján sikerült azonosítaniuk. A papíron az állt: „Nem vallott, eltemetve”. A forradalom leverését követően tehát papíron már nem léteztem. Ennek ellenére azonban a főiskolára való bejutásig nagyon sokan segítettek, hogy „eltűnjek szem elől”. 1964-65 tájékán már „lehetett beszélni” erről, akkor sokan értesültek a sorsomról. 

– Említette, hogy ezredjére kell már elmesélnie ezeket a tragikus élményeket. Nem fájó újra és újra felszakítani a sebet? 
– A fájdalom nem a saját élmények miatt maradt meg, hanem annak a perspektívának az elvesztése miatt, hogy a forradalom nem érte el a célját. Hiszen ez az ország már rég nem itt tartana, ha akkor győzünk. Sokszor beszélgetek hadtörténész barátaimmal, akiknek az a véleménye, hogy óriási hiba volt Tökölre menni és a szovjetekkel tárgyalni, a magyar légierő ugyanis nagyon erős volt akkor. A Záhony felől a 4-es úton dübörgő szovjet tankokat egy komoly szőnyegbombázással le lehetett volna söpörni. Egyértelmű persze, hogy ezután is le tudtak volna győzni bennünket, de ezután már talán nehezebb lett volna. Addigra véget ért a szuezi válság, ami komoly diplomáciai lehetőséget jelentett volna. 

– Az ön emlékei megegyeznek a történészek által felvázolt képpel? 
– Nagyságrendileg többen haltak meg a forradalmárok közül, mint azt a történészek vélik. Rengeteg bajtársam volt, akinek a sorsa máig ismeretlen. Budapest azokban a hetekben tele volt „hullagúlákkal”, több tízezer holttest hevert az utcákon, a temetők is „megteltek” velük. Nagy Imre szavai, miszerint csapataink harcban állnak, olyan szinten lelkesítően hatott ránk, hogy ezek a tízezrek gondolkodás nélkül áldozták fel magukat a forradalomért. Tisztelet azoknak a hazaszerető embereknek, akik felvették a harcot. Sajnos a honvédség egészéről ez már nem mondható el. 

– Az '56-os szerepvállalása mennyiben befolyásolta színészi karrierjét? 
– Elég nagyszájú gyerek voltam, úgyhogy amikor a főiskolán megkérdezték, mi az a seb a nyakamon, felálltam, és azt válaszoltam: forradalmár voltam. Harsányi Gábor utólag azt mesélte, a hideg futkosott a hátán akkor. Sosem hallgattam el a múltamat, úgyhogy azt mondhatom, befolyásolta a sorsom alakulását a forradalmi szerepem. Ádám Ottó tehetségesnek tartott, és felvett a színművészeti főiskolára. Utána is rengetegen segítették a pályafutásomat, de azért voltak, akik nem mertek szeretni. 

– Érte valaha olyan támadás, hogy az Érdemes Művész kitüntetést vagy más díjat '56-os múltja miatt kapta meg, nem pedig szakmai alapon? 
– Nem nagyon érhetett, mert Kerényi Imre már 20 évvel ezelőtt felterjesztett az Érdemes művész-díjra. Korábban azonban a színházi nómenklatúra megtette áldásos hatását. Most Dörner Györgyöt támadják igen erőteljesen, korábban viszont bebizonyosodott, hogy az „úgynevezett jobboldali színházak” nagy sikerrel működnek. Veszprémben Eperjes Károly, Szolnokon Balázs Péter végez nagyszerű munkát, pedig korábban rengeteget támadták őket. Az Újpesti Színház, és személy szerint én is megkaptam a magamét, de a színikritikusok megvédtek bennünket. Egyesek sokszor feltették a kérdést: minek magyar drámát játszani, minek Németh Lászlót rendezni? Én azt mondom, ha Németh László elavult, akkor Shakespeare és Szophoklész is az. 

– Úgy tudom, nemsokára újabb jeles kitüntetést vehet át. 
– A Nagy Imre-díjra terjesztettek fel, és immár biztossá vált, hogy megkapom. Nagyon büszke vagyok rá. Ha úgy vesszük, 50 évvel ezelőtt ő volt a főnököm. Ő maga nyomtatta ki azt a jelvényt, melyet később megkaptunk néhány bajtársammal. Bibó István is elnyerte ezt a kitüntetést, szóval határtalan örömöt jelent, hogy engem is érdemesnek találtak rá. 

– Október 23-án debütál a Pesti srácok az Újpesti Színházban. Rendezőként fontosnak tartja a forradalom megjelenítését? 
– Nagyon fontos a kérdése, ugyanis ma már mindenki ötvenhatosnak tartja magát. Olyanok is hirdetik magukat, akik ott sem voltak, belőlünk viszont, akik valóban harcoltunk, lassan szobrokat faragnak. Itt élünk, lüktetünk, de sajnos egyre inkább úgy tűnik, a halott ötvenhatos az igazi hős. A ma is élő '56-osokon egyfajta levetkőzhetetlen megnyomorítottságot érzek, pedig ők az igazi hősei a forradalomnak. Visszatérve a kérdésre, rendkívül fontosnak tartom, hogy a fiatalság megértse: hús-vér emberek voltunk.

– A mai fiatalok számára elképzelhetetlennek tűnik, hogy ebben a korban valaki fegyvert fogjon, és kimenjen az utcára harcolni. 
– 15 évesen harcoltam a forradalomban, de az utcán férfivá értünk. Elég, ha megnézzük Mansfeld Péter hozzáállását. Én nagyon szerettem őt, egy igazi vagány volt. Láttam a vallatási jegyzőkönyveit, soha nem hátrált meg, és nem tudták megtörni. Megvárták, míg betöltötte a 18. életévét, és kivégezték. Sajnos nem ő volt az egyetlen. 

– Nem félt attól, hogy önért is eljönnek majd? 
– Majdnem másfél évig eszméletlen voltam, az is csoda, hogy egyáltalán életben maradtam. Most már csak az álmok kínoznak olykor. A gyermekem a villamossíneken játszik, fel akarom venni, de jönnek a tankok. Eltalálnak, és vége. Az álom sokkal rosszabb, mint a valóság. Amikor eltalált a golyó, az nem fájt. Csak egy ütést éreztem, aztán elájultam. Az álmok viszont mindig visszatérnek, nem hagynak felejteni. 

– Idén hogyan ünnepli október 23-át? 
– Ennek a fantasztikus darabnak a bemutatásával, ami szívügyem. Azok a fiatal színészek, akik szerepelnek benne, tökéletesen megélték az én ötvenhatos lelkemet. Lenyűgözve hallgatom őket próbáról próbára. Ha a fiatalok megnézik majd ezt a darabot, biztosan sokkal emberközelibbé válnak majd számukra a forradalom eseményei. Ez nagyon fontos. 

– Hogyan tekint vissza már-már csodásnak nevezhető megmenekülésére? Többször is a halál torkából tért vissza: isteni beavatkozás volt, vagy a vakszerencsének köszönhető? 
– Alapvetően materialista embernek tartom magam, de hiszek egy legfelső hatalomban, enélkül nem is lehet élni. Úgy vélem, hogy a két dolognak egyszerre köszönhetem az életemet. Azt ugyanis nem lehet irányítani, hogy a golyó hol menjen át a fejemen, ez véletlen. Az viszont, hogy egy sírásó észreveszi, hogy megrándul a kezem, miközben százával temeti el élve a forradalmárokat, már egy másfajta beavatkozásnak köszönhető. Az már Isten keze volt.

forrás: http://mno.hu/belfold/isten-keze-huzta-ki-a-tomegsirbol-a-pesti-sracot-6181

Wass Albert:

A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom

az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,

de fogom, viszem és megtartom.

S fogcsikorgatva hirdetem:

nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.

Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:

a láthatatlan lobogó!

Ereklyém. Kincsem. Fegyverem

Magosra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!

Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindeneken által,

íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.

Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.

Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.

De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,

ha vérben is, ha görcsben is.

még ha utolsó is vagyok

kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végigharcolom

s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,

ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:

de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,

ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon

s a csillagoknak meglobogtatom!

Ágoston Balázs

HÁROMEZER ÉV BÖRTÖNBEN

A román kommunizmus bosszút állt az erdélyi magyarságon

   Az ezerkilencszázötvenhatos magyar felkelés és szabadságharc a Kárpát-medence egész magyarságát reménységgel töltötte el. Erdélyben is megmozdultak az emberek, különösen a fiatalok. Így jött létre az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a Székely Ifjak Szövetsége, a regényes elnevezésű szászrégeni Fekete Kéz, amelyek mögött főleg középiskolások és egyetemisták álltak. A mámor napjai, majd a leveretés után Erdélyben is beindult a megtorló gépezet, amelyet az ideológiai muníción túl a magyar gyűlölet is táplált.

   Igaz, antikommunista románokat is ezrével vetettek börtönbe vagy gyilkoltak meg. A bosszú hadjáratnak több ezer magyar áldozata is volt, közülük sokat kivégeztek. Az ötvenedik évfordulón rájuk is emlékeznünk kell.
   Az 1945-ös fordulatot követően Romániára és a Magyarországtól újból elszakított Erdélyre is rátelepedett a kommunista diktatúra. A Gheorghe Gheorghiu-Dej által vezetett Román Kommunista Párt terrorját leginkább a nemzetiségi okokból is űzött magyarság szenvedte meg, de bosszú és deportálás lett a sorsa tízezer bánsági németnek is. Ezzel párhuzamosan a királyi Románia arisztokrata és nemesi rétegének, valamint a jobboldali érzelmű és a görög katolikus románoknak is üldöztetés és elnyomás lett osztályrésze. Hazánkban kevéssé ismert tény, hogy a korábbi román politikai osztályt a magyarországinál nagyobb arányban tizedelték meg a kommunisták. A szovjet-kultusz a bukaresti pártvezetésben is tombolt, s ahogy nálunk tilos volt Trianonról beszélni, úgy Romániában is tabutéma volt a Szovjetunió által tőlük elvett területekért szót emelni.
   A Sztálin halálát követő néhány évben – Lengyelországhoz, Magyarországhoz, Kelet-Németországhoz hasonlóan – Romániában is megélénkült a szellemi élet, s bár csöndesen, de erjedési folyamatok indultak be. Ugyanakkor a Román Kommunista Pártban nem volt olyan vezéralak, aki Nagy Imréhez hasonlóan reformokat szorgalmazott volna. A Rákosi Mátyás nagy ellenlábasával árhuzamba állítható egyetlen személyt, Lucretiu Patrascanut 1948-ban letartóztatták, 1954-ben pedig kivégezték. A szovjet diktátor halála után rendületlenül folytak a letartóztatások, a „kulákok” elleni koncepciós eljárások, és úgynevezett cionista perek is lezajlottak. Ezzel párhuzamosan Gheorghiu-Dej óvatos távolodási kísérletbe kezdett a Szovjetuniótól, mert attól tartott, hogy a hruscsovi reformok Bukarestig is elérnek. Ekkoriban kezdődött a Maros-Magyar Autonóm Tartomány amúgy is szűkre szabott jogainak csorbítása, s a román kommunizmus nacionalizálása. Ennek jegyében a román Akadémia visszavette tagjai sorába a közismerten baloldal-ellenes Constantin Daicoviciut, a dák-római eredetmítosz egyik szülőatyját.
   Az 1956-os magyarországi fölkelés és szabadságharc különös aggodalommal töltötte el a román kommunista pártvezetést. A „revizionizmus veszélyétől” tartottak, pedig az erdélyi és romániai mozgolódásokban, szervezkedésekben románok is részt vettek, főleg a diákság köréből kerültek ki „összeesküvők”, de a betiltott görög-katolikus egyház hívei is életjelt adtak magukról, amikor petíciót kezdeményeztek felekezetük újbóli törvényesítése érdekében. 1956. augusztus 12-én Kolozsváron sok ezer görög katolikus román tartott vallási szertartást a szabad ég alatt. A megtorlás nem maradt el, számos letartóztatás és börtönbüntetés lett a merész kezdeményezés következménye, de a szellem már kiszabadult a palackból.
   Ezzel párhuzamosan fogott romantikus szervezkedésbe Szoboszlay Aladár, az Aradhoz közeli Magyarpécska római katolikus plébánosa. Célja társaival együtt az volt, hogy forradalmat robbantson ki Budapesten és Bukarestben, majd létrejöjjön egy osztrák-magyar-román konföderáció. Figyelemre méltó, hogy a titkos szervezkedés vezéralakjai között románok is voltak. A Magyarországról érkező biztató hírek hatására megalakult az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége, a Székely Ifjak Szövetsége, a Partiumban pedig a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége kezdett mozgolódni. Az Érmelléken is kialakult egy kis csoport, Szászrégenben is szervezkedtek magyar fiatalok. Ezek természetesen konspiratív formációk voltak, céljaik között szerepelt az erdélyi magyarság autonómiája – ez máig sem valósult meg.
   Az egymástól különálló szervezkedésekből végül nem lett forradalom, az „összeesküvések” kimerültek közös gondolkodásban, tervezgetésben, hazafias versek szavalásában. Az ekkor már sovinizmustól is tüzelt román kommunista hatalom azonban így is brutális kegyetlenséggel torolta meg a mozgolódásokat. A diktatúra a szélsőjobboldalinak, reakciósnak minősített románok mellett egyre nagyobb arányban csapott le magyarokra. Az erdélyi ötvenhatot és az azt követő megtorlás fáradhatatlan kutatója, Tófalvi Zoltán író, újságíró által dokumentált perek és az ezekben született ítéletek arról tanúskodnak, hogy a román hatalom a jövőre való tekintettel is igyekezett példát statuálni, megfélemlíteni a magyarságot mint nemzeti közösséget, s ügyeltek arra is, hogy a közösség vezetésére hivatott értelmiséget megsemmisítsék.
   A leghírhedtebb per a Szoboszlay plébános nevével fémjelzett bosszúhadjárat volt; ennek során ötvenhét embert, jórészt magyarokat állítottak bíróság elé államellenes összeesküvés vádjával. Közülük tizenegyet halálra ítéltek, tízet ki is végeztek. Álljon itt a nevük, hogy az utókor kegyelettel emlékezhessen rájuk: Ábrahám Árpád torjai római katolikus plébános, dr. Alexandru Fintanar aradi ügyvéd, báró Huszár József volt földbirtokos, dr. Kónya István kézdivásárhelyi ügyvéd, Lukács István magyarpécskai kereskedő, Orbán István csíktaplocai földműves, dr. Orbán Károly marosvásárhelyi ügyvéd, Tamás Dezső csíksomlyói tisztviselő, Tamás Imre csíksomlyói tanító és Szoboszlay Aladár.

Az Érmelléken szervezkedő kis csoport perében harmincegy embert ítéltek el államellenes összeesküvésért. Közülük kivégezték dr. Hollós István tanárt és Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt, 1959-ben pedig Szíjgyártó Domokost. Voltak, akik a Securitate kínzásaiba haltak bele: Kertész Gábor és Nagy József. Az ő „bűnük” az volt, hogy egy jogásszal együtt egy memorandumot állítottak össze az ENSZ számára az erdélyi magyarság sérelmeiről. Demeter István a Duna-delta egyik kényszermunka-táborában halt meg, Tordai János géplakatos pedig a börtönben. A fogságban elszenvedett kínzások következtében szabadulásuk után nem sokkal meghaltak: Adorján Dezső, Bocz Ádám, Böjthe Sándor, Csatlós Csaba református lelkész, Deák Géza, Grósz József, Kolumbán Bendegúz, Molnár Béla és Nyitrai Sándor. Dr. Csiha Kálmán későbbi református püspök tíz év börtönt kapott, dr. Dobai István nemzetközi jogász életfogytiglant, Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész tizenegy évet, Kacsó Tibor, a fegyveres fölkeléssel is megvádolt csíkszeredai csoport vezetője huszonöt év kényszermunkát, Mózes Árpád későbbi evangélikus püspök tizennyolc évet, Veress Sándor, a Kis-Küküllő mentén szervezkedők vezetője húsz évet.
   Voltak olyanok is, akik Magyarországra akartak szökni, hogy csatlakozzanak a felkelőkhöz. A csíkszentdomokosi Bíró Benjámin, a nagyajtai Kovács János és Moyses Márton, valamint a bibarcfalvi Józsa Csaba - valamennyien a baróti gimnázium tizenhat éves diákjai - 1956. november 9-én akartak átkúszni a zöldhatáron, ám a két nagyajtai fiú eltévedt és lemaradt. Bíró Benjámin és Józsa Csaba azonban átjutott, de már nem tudtak csatlakozni a felkelőkhöz. 1957 márciusában letartóztatták őket, és átadták a fiúkat a román hatóságoknak. Súlyos börtönéveket kellett elszenvedniük merész kísérletükért. Nem jártak jobban társaik sem, őket még az átszökési kísérletnél elfogták. Moyses Márton, a székely gyerekhős 1970 elején szabadult ki; az év február 13-án, csatlakozva a prágai Ján Palachhoz és a budapesti Bauer Sándorhoz, benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát a brassói kommunista pártház előtt.
   A szászrégeni magyar gimnázium diákjai is lelkesedtek a magyar forradalomért. Romantikus, gyermeki naivitásukra jellemző, hogy Fekete Kéz néven kezdtek szervezkedni. Tevékenységük abból állt, hogy kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra. Fölmerült, hogy szökjenek Magyarországra harcolni, de a Securitate kihallgatása után erről letettek. Később, amikor a magyar gimnáziumot beolvasztották a román iskolába, tiltakoztak ez ellen, azt követelték, hogy állítsák vissza az összes magyar iskolát. Ha nem teljesítik kéréseiket – fogalmazták meg-, akkor Erdély függetlenségét, netán Magyarországhoz való visszacsatolását követelik. 1960-ban a csoport tagjait letartóztatták, s fegyveres szervezkedésért Ambrus Hedvig egy év, Bara Lajos tizenöt év, Bartis János nyolc év, Bíró Károly hat év, Bedő Gedeon tíz év, Czimbalmos Balázs huszonkét év, Czimbalmos Károly húsz év, Dezső Katalin egy év, Fülöp Ákos tíz év, Fülöp Antal nyolc év, Gáspár Domokos tizenöt év, Hadnagy István nyolc év, Ilyés Alajos tizennyolc év, Keresztes Ignác tizenöt év, Kertész András tizenhat év, Kolcsár Géza tíz év, Kovács Pál tíz év, Páll László tizenhat év, Palotás Árpád huszonhárom év, Papp József tizenkét év, Vass Julianna pedig egy év börtönbüntetést kapott.
   A Székely Ifjak Szövetsége Sepsiszentgyörgyön alakult meg a Székely Mikó Kollégium tagjaiból. Tevékenységük közös kirándulásokban, célba dobásokban, „edzésekben” nyilvánult meg, amelyekkel „harcra” készítették föl magukat. Még vérszerződést is kötöttek. A későbbi vádiratban sokat nyomott a latban, hogy 1957. március 15-én titokban megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi ’48-as emlékművet, majd ezt a „bűnt” egy évvel később is megismételték. A Securitate hamar felgöngyölítette az „ügyet”, a bíróság pedig a többi koncepciós perhez hasonlóan rendkívül súlyos börtönbüntetéseket szabott ki: Bordás Attila és Gyertyánosi Csaba tizenkét évet, Gyertyánosi Gábor és Jancsó Csaba tíz évet, Jancsó Sándor nyolc évet, Molnár Béla hat évet, Sándor Csaba hét évet, Szabó Lajos tizenöt évet, Szalay Attila pedig tizennyolc évet kapott. Utóbbi meghalt a börtönben. Ugyancsak sepsiszentgyörgyi csoportosulás volt a Kossuth Kör, amely nyílt vitákat kezdeményezett a társadalmi problémákról. Ez elég volt ahhoz, hogy Csákány Zsigmondot tizenkét év, Erőss Jánost tizenöt év, Nagy Lászlót húsz év, Tompa Editet pedig hét év börtönre ítéljék.
    Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége volt a legkiterjedtebb erdélyi ötvenhatos szervezkedés. Tagjai főleg középiskolások voltak, de akadt köztük református, unitárius lelkész és római katolikus pap is. Szolidárisak voltak a magyarországi fölkeléssel, legfőbb céljuk pedig az erdélyi magyarság jogfosztottsága elleni föllépés volt. Szorgalmasan gyűjtötték a székelyföldi falvak panaszait az erőszakos kollektivizálással és más, a hagyományos életformát fölszámolni akaró törekvésekkel kapcsolatban, ápolták a magyar nyelvet és impozáns, bár illegális megemlékezést tartottak 1957. március 15-én a fehéregyházi turulmadaras emlékműnél.
    A román hatalom természetesen lecsapott rájuk, s a következő büntetéseket szabta ki: Aczél Ferencz-Károly tizenhét évet, Ady Béla öt évet, Albert Mihály tizennyolc évet, Ambrus János húsz évet, Balázs Géza tizenöt évet, Bálint Mihály tizenöt évet, Balogh-Sipos Mihály húsz évet, Bede István öt évet, Bedő Gábor tizenhárom évet, Bencze József tíz évet, Berecz Gyula hat évet, Bibó László kilenc évet, Biczó János tizenkét évet, Biró Károly tizenöt évet, Bódi János tíz évet, Borcsa Mihály húsz évet, Deák Géza húsz évet, Deák Gyula tizenöt évet, Dobay Szilveszter tizenöt évet, Dudicska Albert tizenkét évet, Erzse Imre húsz évet, Erzse István három évet, Fazekas Sándor tizenkét évet, Ferencz Tibor tizennyolc évet, Fosztó Zoltán tizenöt évet, Gáll Tibor tizenöt évet, Gergyai Mihály tizenkét évet, Hadházi Béla tíz évet, Kajcsa András öt évet, Kajcsa István tizenöt évet, Kántor Gyula tizenöt évet, Kelemen Csongor tizenöt évet, Kelemen Imre tizenöt évet, Korbuj Péter tizenhét évet, Kósa Bálint három évet, Kósa Mihály tizenkét évet, Kovács Ferenc tizenöt évet, Kölönte Tamás tizenöt évet, Krivorik Máté tizenöt évet, Lay Günther tizennyolc évet, Lay György tizennyolc évet, Lay Imre húsz évet, Máthé József hat évet, névrokona, ugyancsak Máthé József tizennyolc évet, Mátyás Ernő húsz évet, Nemes József tizennyolc évet, Nyitrai Levente hét évet, Olosz Vilmos kilenc évet, Orbán László húsz évet, Opra Benedek húsz évet, Ördögh Dezső tizennyolc évet, Patakfalvi János tizenkét évet, Préda Imre öt évet, Sebestyén Géza tizenhét évet, Simon

Márton tizenöt évet, Simon Gyula tizenöt évet, névrokona, év, Simon Gyula tizenkét évet, Sós Fitori Sándor tíz évet, Sós Lajos húsz évet, Szabó Dezső tíz évet, Szacsvai György tizenkét évet, Szász Gergely hat évet, Szőcs József tizenkét évet, Tana József hat évet, Tiboldi Dénes tizenhat évet, Varga Sándor tizenkét évet kapott.
   A megtorlás áldozatává vált az önálló magyar Bolyai Egyetem is, amelynek visszaszerzéséért napjainkban folyik a küzdelem. A kolozsvári intézmény diákjai a magyarországi fölkelés alatt rendszeresen összegyűltek, hallgatták és közösen kommentálták a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja híreit. Az egyetlen „akcióra” halottak napján, 1956. november 1-jén került sor, amikor a házsongárdi temetőben virágot és gyertyát helyeztek el Jósika Miklós, Brassai Sámuel, Bölöni Farkas Sándor, Apáczai Csere János, Dsida Jenő, Kriza János, Reményik Sándor sírján Utóbbi sírjánál a júniusban elhunyt Bartis Ferenc elszavalta a költő Eredj, ha tudsz című versét.
   A Securitate természetesen árgus szemekkel figyelte a megemlékezést, s a fotók alapján letartóztatták az ott jelen lévőket. Később más egyetemi hallgatókat is letartóztattak, köztük Páskándi Gézát, a később neves költővé lett diákot. A vádak között a szeparatizmus is szerepelt, miután a kolozsvári magyar diákság néhány nemzeti és szociális, valamint az egyetemi autonómiára vonatkozó kívánságot is megfogalmazott. A hallgatókat ezért súlyos börtönéveke ítélték. A hallgatókra kiszabott súlyos börtönévek mellett a román hatalom 1959-ben megszüntette az önálló Bolyai Egyetemet, s hozzálátott a Maros-Magyar Autonóm Tartomány területének csonkításához, amit néhány évvel később Nicolae Ceausescu számolt föl teljesen.
   Mindezek ismeretében különösen cinikusak és lelketlenek a Kádár János vezette magyarországi pártküldöttség egyik tagjának, Kállai Gyulának az 1958 februárjában Marosvásárhelyen elmondott szavai, melyek szerint „mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, gazdasági és kulturális élet minden területén.” Mondták ezt a magyarországi kommunisták akkor, amikor Romániában és Erdélyben összesen több mint huszonnyolcezer embert állítottak vérbíróságok elé, s ebből közel hatezer magyar volt. Sajnos rögzíteni kell azt is, hogy a magyar vádlottak pereiben a legtöbb ítéletet meghozó marosvásárhelyi bíróságon ezeket a tárgyalásokat egy szabóból hadbíró őrnaggyá avanzsált janicsár, bizonyos Macskássi Pál vezette.
   Az elítéltek Szamosújváron, Zsilaván és a Duna-delta különböző pontjain kezdték meg büntetésük letöltését. A szabadságvesztésre ítélt magyarok közül mintegy hatvanan haltak meg az embertelen kínzások következtében, s csak a fönt ismertetett legnagyobb megtorló perek során mintegy százhúsz vádlottra közel háromezer év börtönt szabott ki a román kommunista diktatúra. Nemzeti ünnepünkön hajtsunk fejet az erdélyi mártírok és hősök emléke előtt is!
 

 Ágoston Balázs
 

(Forrás: Erdély-ma; 1956, a Magyar Demokrata különszáma, 2006. október, http://www.magtudin.org/Haromezer%20ev.htm) 

Szeretettel várunk mindenkit a Savaria Történelmi Karneválon augusztus 25 és 28 között a Turánia standjánál, ahol személyes vásárlás esetén 10% kedvezményt biztosítunk a Magyar Mondák Termékeinek árából!

A rendezvény programjai: http://www.savariakarneval.hu/programok/

A rendezvénnyel kapcsolatos egyéb információk: http://www.savariakarneval.hu/informaciok/jegyinformacio/

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

Szívesen állunk rendelkezésére a magyarmondak@gmail.com e-mail címen, 

termékeinket a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen tudja megrendelni a mindenkori készlet erejéig. 

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

Volt egy álmunk, melyet szerettünk volna valóra váltani. Egy ideje minden szabadidőt és megtakarítást feláldozva próbáltuk álmunk a világra segíteni. Ezalatt sok emberrel volt lehetőségünk megismerkedni sok tapasztalatot szereztünk és talán mi magunk is többek lettünk. A felszínes szemlélődő ebből az egészből esetleg csak annyit látott, hogy egy újabb árus kínálja portékáját.

Megszületett egy elképzelés, mely sokakban megfogan, de mi tettekkel követtük. Az elképzelt képeknek testet kellett adni, melyhez képzett grafikusok segítségét kértük. Hosszas kutatás és néhány zsákutca végigjárása után végül sikerült. Ezt követően reménybeli vásárlóink számára ki kellett választani egy olyan prémium minőségű alapanyagot, melyet nyugodt szívvel, a másik szemébe nézve adhatunk át, nem csak "rásózzuk". Sokaknak ez nem fontos, de mi nem akarunk tucat lenni. Keresnünk kellett valakit, aki a megvalósított grafikából és a kiválasztott kiemelkedő minőségű pólókból elkészíti a kész terméket, a Magyar Mondák pólóinak első, bemutatkozó sorozatát. Minden mozzanatnál jelen voltunk és részt vettünk benne, hiába jelentett ez egy hosszú munkanap után hajnalba nyúló megpróbáltatást, csalódást, vagy feszültséget, hiszen volt egy célunk, amit el akartunk érni és ez minden mást elhomályosított.

Végre elérkezett a nagy nap, mely önmagában is kiemelkedett volna, hiszen ez volt a Kurultaj első napja. Számunkra azonban ez még több volt. Az első próbatétel. Itt kellett szembesülnünk azzal, hogy megérte-e az a sok belefektetett munka, fáradozás, áldozat, amit ennek az álomnak a létrehozásába fektettünk.

Aznap este alig aludtunk valamit. A felgyülemlett fáradtság, az augusztusban meglepő éjszakai hideg és a cikázó gondolatok nem engedték. A Kurultaj másnapján elgyötörten ébredve, viszont feltűnt egy ismeretlen figura a tömegben. Teljesen átlagos ember volt, nem tett semmi különöset, csak ott volt, de számunkra mégis kitűnt a tömegből és szavak nélkül választ adott az előző nap kérdésére, vajon megérte-e?

Igen, megérte! A Magyar Mondák pólója volt rajta! Hihetetlen érzés volt szembesülni azzal, hogy valaki büszkén viseli az általunk létrehozott ruhát. Ezen a napon nagyon sokan megtiszteltek minket azzal, hogy meglátogatták ideiglenes portánkat, azt a sátrat, mely ezen a különleges hétvégén az életterünket jelentette. Testvérországaink képviselői is boldogan fedezték fel, hogy az ő nyelvükön is szerepel felirat a termékeinken. Ezekkel az élményekkel többet kaptunk, mint egyszerűen a portékánk ellenértékét. Élményeket, emlékeket és motivációt arra, hogy folytatnunk kell további elképzeléseink megvalósítását. Rengeteg tervünk van, reméljük továbbra is ilyen fogadtatásban lesz részünk és megérezhetjük azt, hogy MI MAGYAROK igen is képesek vagyunk az ÖSSZEFOGÁSRA!

Köszönjük!

N.Z.

Magyar Élő Mondák,
Melyek éltetik Hőseink emlékét,
Erősítik a Magyar Hitet,
Így óvják a Hazaszeretetet.
N.Z.

A magyarmondak@gmail.com e-mail címen szívesen állunk rendelkezésére, a rendeles.magyarmondak@gmail.com e-mail címen pedig meg tudja rendelni termékeinket  mindenkori készletünk erejéig. 

Szívesen vesszük esetleges viszonteladók jelentkezését is!

Keressen minket a facebookon is: https://www.facebook.com/magyarmondak/

Weboldalunk: www.magyar-mondak.hu

Egyéni vállalkozásunkat 2016-ban alapítottuk, melynek célja a Magyar Emlékek megőrzése hétköznapi használati eszközökkel, elsősorban ruházati termékekkel, de természetesen tervezzük kínálatunk és termékpalettánk folyamatos bővítését.